Két dolog van, amit többnyire csak visszatekintve ismerünk fel. Az ostobaság az egyik. A másik az alkalom, amit elmulasztottunk.

Milyen furcsa tud lenni az élet! Emberek bukkannak fel benne, azután kilépnek belőle, néha kedvesen, néha kegyetlenül, de az elvesztésük mindig fájdalmat okoz.

Ha a veszteségnek nevet adunk, még hihetőbbé válik.

Mikor a sötét gondok hangja hallgat,
S édes áhitat dala ring a számon:
Téged hívlak, hallod? Nevedet kiáltom,
Kioldod-é homályba hullt hatalmad?

Becsüld meg
becsüld meg szobád négy falát
sírhatsz ki hallja sírhatsz ki hallja
a fal az jó barát
szerelem galamb szerelem
arcod ráncait vési mind
el az ablakból a hold
fényét vásznakra hinti kint.

Az ember elér egy bizonyos pontot az életében, és azt veszi észre, hogy napjait legalább annyira a holtakkal tölti, mint amennyire az élőkkel.

A helyreállíthatatlan veszteségeket meg kell gyászolni, meg kell siratni, de utána sokkal könnyebb szívvel tudunk majd továbblépni a jövőbeli lehetőségek gazdagsága felé. Sohasem késő.

Tél van helyetted - elmentél a nyárral,
tenyérnyi ég sem símogatja formád
fagyott nyomát a parthomokban immár.

Annyira félek, hogy elveszítek valamit, amit szeretek, hogy ezért semmit se vagyok hajlandó szeretni.

Mikor az idő betelt, véget ért,
csönd lesz. Megszeghetetlen.
Csönd. - Mint az idő kezdetén.

Olyasmi elvesztése miatt sírok, ami sosem volt az enyém. Milyen nevetséges! Gyászolni valamit, ami soha nem is volt - az istenverte reményeimet, az istenverte álmaimat és megkeseredett várakozásaimat.

Nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné megállapítani, mennyi maradt még belőlük.

Úgy élünk, hogy tudjuk, nem nyújthatjuk ki a kezünket valami után úgy, hogy közben nem eresztjük el azt, ami benne van.

Amiatt bánkódsz, ami odalett? Vagy egyik, vagy a másik. Nem valami zárt edény, feneketlen bőrzsák vagy, hanem sokkal inkább meder, amelyiken átfolyik a világ, s hol ez, hol az akad meg benned, hol ezen, hol azon csillan meg a fény, s mire megérinted, megfognád, már el is tűnik, jön a következő. Persze ha már megláttad, ha megmutatta magát, szeretnéd megtartani. Hisz mi minden csobog át észrevétlenül rajtad, s mily kevés, amiről azt hiszed, hogy a tiéd volt, vagy a tiéd lehetett volna.

Ha a félelmeidre hallgatsz, úgy fogsz meghalni, hogy soha nem tudod meg, milyen nagyszerű ember válhatott volna belőled.