Csak rólad villan elmosódó
rajz: még látni, fogni akarom,

Az ember csakugyan egyedül marad, ha elmegy az utolsó is, aki emlékezni tudott.

Végezhet valaki a legjobb egyetemen, sőt a fejében tárolhatja a világ összes enciklopédiájának minden adatát, ha nem képes ezt a tudást megszervezni és tettre váltani, akkor semmit sem ér, sem neki, sem a világnak.

Vesztett Paradicsom, te!
Elvesztél, mert kereslek
fény nélkül, mindörökre.

Feltételezem, ha az ember már elveszítette a legfontosabbat, az apróságok, mint a jó hír és az erény, megkopnak.

Néha már-már azt hiszem, nem érdemes senkivel sem összebarátkozni. Egy idő múlva úgyis elveszítünk mindenkit, és az a fájdalom ezerszer rosszabb, mint az előtte sajgó űr.

Ah, menjetek azon halavány levelű fa alól, gyermekek; ennek hervatag levelei fölött sokat könnyezett egy szerencsétlen asszony, talán most is ott jár, talán ő susog ott láthatlan alakban, s az ő csókjaitól hull alá a levél egyetlen fiának halvány homlokára.

A lehullott rügyek nem térnek vissza az ágra.

Ha elfeledkezel mások szívéről, a magadét veszíted el.

A diákok a felét hallják meg annak, amit a tanár mond, a felét értik meg annak, amit meghallottak, a felét jegyzik meg annak, amit megértettek... vagyis összességében nem sokat.

Gondoljon mindazokra, akikre nem fordít elég figyelmet, mert egy napon, mikor eltűnnek az életéből, túl késő lesz!

Ma már azt is tudom, hogy bármi volt és bárhogy is volt, s akármit vettek el, minden hiánnyal én lettem gazdagabb.

Mind féltjük az életünket, s az élet kedvéért elveszítjük azt, amiért élni érdemes!

Hová lettek szerelmeink?
Hová boldog szép napjaink...
Hervadt mámor, hajunk a szélben
Lopott csókok, vad álmok éjjel
Mindez mivé, hova lett,
Ki mondja meg...

Az ember bizonytalanná válik, amikor valami, amihez már hozzászokott, hirtelen eltűnik az életéből.