Most, hogy végre megtörtént, most, hogy megízlelte a tökéletességet, nagyobb kínban volt, mint valaha. Most már pontosan tudta, mi fog hiányozni neki; fájdalmas világossággal értette meg, mi az, ami sosem lehet az övé.
Nem érdemes azon fáradozni, hogy ha gyerekkorunkban nem kaptunk meg valamit, akkor most megszerezzük - mert azt a hiányt nem lehet betölteni. A mai hiányt ma be lehet tölteni. A holnapit is - holnap. De azt az egykori hiányt lehetetlen. Egyetlen valódi esélyünk van. A hiányunk realitás, tehát a hiánnyal való szembenézésből fakadó szenvedés is realitás. A veszteségeinkből természetes módon következő fájdalmat át kellene élnünk. Sokan éppen ezt a szenvedést igyekeznek kikerülni, megszüntetni azt a hiányaik betöltésére irányuló életükkel. Ezért nem lesznek jobban! Tehát gyászolni kéne. Átélni a hiányaink fölötti mély fájdalmat.
Az élet legfélelmetesebb pillanatai.
Megkapsz valamit, és abban a pillanatban elveszíted.
Ez felszabadít, a veszteség olyan őrjítő szédületét érzed, hogy az egész nem lehet más, csak valami fájdalmas boldogság.
Minden teremtő lélek megérzi legalább egy pillanatra a semmi, pontosabban a léttelenség káprázatosan hívogató és szédületesen csábító örvényét. Éppen ezért az igazi veszteségek körül mindig a tragédia deleje vibrál a levegőben.
Sajnálhatod a hímnős fajokat - kettős: tehát
kettőzött magányukért,
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
- mert hisz meghalunk - a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság -, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.
Amikor összeomlik egy nagy álom, mindig marad helye egy kicsinek. Személyesnek. Meglehet, hogy éppen az ilyen kis álmok révén lehet valami nagyot alkotni, nem igaz?
