Az vesse rám az első követ, aki biztosan eltalál, mert meghalni nem szeretek, de ha muszáj: egyszer bőven elég.
Nem jöttél el - mióta is?
Hiányoztál - egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,
Sajnálhatod a hímnős fajokat - kettős: tehát
kettőzött magányukért,
kik sosem tudják fölfogni, hogy az élet,
- mert hisz meghalunk - a
reménytelenül szeretett:
egymásra-utaltság -, s az egymásra-utaltság
legmagasabb fokon szervezett
formája a szeretet.
Aki alkot, visszafele nem tud lépni -
s ha már kinőtt minden ruhát,
meztelenül borzong a végtelen partján,
míg fölzárkózik mögé a világ.
Semmi sincs hiába: a természet nem pazarol, s ha pazarol is: szükségszerűen.
Akit sorsa meg akar tartani:
síriglan - reményben ég el.
Akit sorsa el akar veszteni:
megveri tehetetlenséggel.
Ha nem is jól, legalább nem megy rosszul sorom.
Gyűlöllek, mert ÉN sosem lehetek TE,
gyűlöllek, mert nem vághatom szemedbe,
Nem szép a szép, ha csak magam
gyönyörködöm benne.
Amit elértél, már nem a tied.
Nem akarok elérni semmit:
nem akarom, hogy ne legyen mire vágynom.
Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó - a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.
Az ég lassan elborul,
súlyosan alszik a kék.
Ugye, nem lesz háború?
Ugye, foglak látni még?
Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.