A sötétedő eget csodálta, ahogy kifeszített, fekete sátortestét elárasztották a csillagok. Szomorúan mosolygott magányán, de nem sírt, piszkos arcára már odaszáradtak a rég elhullatott könnyek. Csak nézte az eget, hangtalan, lágyan menetelt az idő a képzelet indás vaskapui mögött.
