Amíg mélyen benne vagy valamiben, sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod vagy tenned.
Nem ritka az olyan ember, aki egész életét arra várva tölti, hogy elkezdjen élni.
Néha az embernek muszáj mindent elveszítenie, hogy továbbléphessen, és az új dolgokat csak érdekesebbé teszi a veszteség fájdalma.
Nincs időnk rá, hogy önmagunk legyünk. Csak arra szakítunk időt, hogy boldogok legyünk.
Ha végül is nem tudjuk mindenkinek elmondani, mit tettünk, a munkánk nem érte el célját.
Fordultál már le rossz helyen az autópályán? Csak el kell vezetned a legközelebbi kijáratig, hogy visszafordulhass, mégis gyűlölöd az út minden centiméterét, mert távolodsz közben a célodtól.
Nézőként kellene végigélni az életünket. Hogy hozzátehessük az álmot, ami bevégzi. De mi csak élünk, és mások álmodják meg az életünket.
Nem számít, miről beszéltetek utoljára. Csak az, hogy mit mondtatok egymásnak hónapokon keresztül.
Régen azt hittem, el kell engedni
avulni, kopni, ami el akar,
el is engedtem, hiba volt,
most jönnek vissza tönkremenve, sorban,
de hát én ugyanaz maradtam.
Az emlékeket, sajnos, nem lehet átadni senkinek örökségül.
Ha már nem lesz más, csak sivatag, én akkor is ott akarok lenni, hogy lássam a dűnék vonulását. Ha egyetlen lámpa marad a világon, én annak is nézni akarom a lángját.
Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény. Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni. Elfelejtünk örülni magának az életnek. Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna.
Az ember hiába vigyáz, hiába zár mindent. Előbb-utóbb minden elkallódik.
Kínos élmény egy lánynak, ha megtudja, hogy amiről eddig úgy gondolta: legbensőbb magánügye, az minden jel szerint közkinccsé lett.
Az igazi alázat lemondani azokról a dolgokról, amelyek a legdrágábbak nekünk.