Minden fajnak, amelytől elveszik a gyermekeit, a szívét ölik meg, s az élni akarását pusztítják el.

Ha elveszitjük az egyik szemünket, annál élesebben látunk a másikon. Ha levágják az egyik kezünket, annak ereje is a másikba költözik. És ha elhomályosul agyunknak ama része, mellyel a földi dolgokat szemléljük és értelmezzük, annál nagyobb világosság gyullad abban a másik részében.

Mindenféle érzelemmel találkoztam. Meghallgattam a kínból fakadó sikolyokat és a hahotákat. Minden, ami emberi, nyitva volt számomra. Mindent éreztem és értettem egyszerre. A világ elmékkel volt benépesítve, melyek mindenféle szélnél gyorsabban örvénylettek, menedéket és szabadulást keresve a változás kényszere elől, élet és halál dilemmája elől - célt, biztonságot, örömöt keresve; megkísérelve, hogy értelmet adjanak a rejtélynek. Az emberek mindenütt kavargó, elkeseredett keresésben éltek. A valóság soha nem felelt meg álmaiknak, pedig a boldogság ott volt a közelükben - ott, ahol soha nem keresték. És mindennek forrása az emberi elme volt.

Amikor biztosak vagyunk benne, hogy valamit örökre elveszítettünk, az a valami végül ránk talál.

Az élet az álmokról, a reményről és a bátorságról szól. Bátorság kell ahhoz, hogy talpra álljunk és továbbmenjünk akkor is, ha elveszítjük a szeretteinket.

Érezzük a fájdalmat, de nem a fájdalmatlanságot; érezzük a gondot, de nem a gondtalanságot, a félelmet, de nem a biztosságot. Az élet három legnagyobb javát: az egészséget, fiatalságot és szabadságot, ezért nem is érezzük, ameddig birtokukban vagyunk, hanem csak miután elvesztettük... Hogy éltünk néhány napja boldog volt, csak akkor vesszük észre, miután boldogtalan napoknak adtak helyet.

Jobban tesszük, ha az életben hozzászokunk a veszteségekhez. Így sok szomorúságtól kímélhetjük meg magunkat.

Most pedig megtanítalak szeretni,
ezek voltak az utolsó szavai.

A szemét minden élő rendszer természetes velejárója. Mindannyian vásárolunk és dobunk ki dolgokat. Végül minden és mindenki élete véget ér.

A képre meredtem és fiatalkori boldog énemet szemléltem. Igazából ez volt életem csúcspontja, tizenhat évesen. Sajnos ezt akkoriban senki sem mondta nekem, ezért még csak ki sem tudtam élvezni.

Ez a baj, ha az ember sziget; elfelejti, hogy a partjain túl is van valami.

Mi, emberek alapvetően optimisták vagyunk az idővel kapcsolatban. Mindig azt hisszük, hogy lesz még elég idő ezt-azt csinálni a többi emberrel. Elég idő, hogy elmondjunk nekik dolgokat. Aztán történik valami, és hirtelen ott állunk, és olyan szavakra gondolunk, mint a ha.

Csak akkor kezdtem élni, amikor rájöttem, hogy meghalok.

Nagy hiba, ha egy uralkodó semmiségekkel vesződik, és nem látja a fától az erdőt.

Van, ami nem hozható vissza, mert elmúlt, majd akkor bánod, amikor már nem tehetsz semmit.