Néha nem ismerjük fel az értékét a pillanatnak, amíg emlékké nem válik.

Más egyedül lenni és egyedül maradni.

Ha tudatosan és folyamatosan megvonunk magunktól valamit, nagy valószínűséggel egyre jobban fogjuk kívánni. Nem számít, hogy a szeretet, a szabadidő, a tévé vagy a kedvenc ételünk hiányzik-e. Ha megvonunk magunktól valamit, nem tudjuk a maga teljességében élvezni az életet.

Ha megengedhetted magadnak, hogy megvedd, azt is megengedheted, hogy elveszítsd.

Az a férfi, aki nem tud áldozatot hozni, veszít, még mielőtt bármibe is belevágna.

Ha szeretünk valakit és elveszítjük, akkor semmink sem marad.

Úgy gondolom, a legtöbb ember, akit nagy veszteség, akit igazán hatalmas tragédia ér életében, keresztúthoz érkezik. Talán nem azonnal, de amikor a sokk elmúlik, akkor mindenképpen; lehet, hogy hónapokkal, lehet, hogy évekkel később. Ekkor a tapasztalataik hatására vagy többé válnak, mint amik addig voltak, vagy összemennek.

Mikor léphettük át a keskeny mezsgyét
a "korai még" és a "már késő" között?

A szelet megfordítani nem lehet
a lehullt lombot visszaakasztani nem lehet
a letört ág nem hoz több virágot.

A legsötétebb az az ablak, amelyik egykor világított.

Minden múlik, minden látszat. Nincs hova sietni. Nem lehet elkésni. Semmi. Semmi baj.

Az ember azt bánja inkább, amit elmulasztott megtenni, és nem azt, amit megtett.

Amit a legjobban sajnálunk az életben, az nem a sok bűn, amit elkövettünk, hanem a sok lehetőség, amit elszalasztottunk, hogy valaki más legyen belőlünk, mint akivé váltunk.

Aki panaszkodik, közben semmit sem tesz, de nem is tud, mert a panaszkodás felemészti a cselekvéshez szükséges energia jelentős részét.

A veszteségek életünk részei, egyetemes, elkerülhetetlen állandók. És szükségesek is, mert általuk fejlődünk. Voltaképpen a veszteségek és a velük kapcsolatos magatartásunk által vagyunk azok, akik vagyunk.