S negyvenkét éve szomjazom
megtagadott csókod, miközben
mások csókjával ajkamon
szénné naponta pörkölődtem,
ám mindig, mindenütt jelen
voltál, te máig csókolatlan,
mivel nem lettél kedvesem:
hű a hiányodhoz maradtam.
Emléked rosszallóan kisért:
csöpp áfonya tengernyi mézben,
Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
megoldás már a visszatérted,
csak úgy maradok meg neked, ha
nem hallod, hogy kiáltok érted,
máskor bennem csodát csodáló
szemed kihűlne most, ha látna,
megfosztva gőgöm mákonyától
visszatérésed megalázna.
Úgy vagyok, mint aki magát
megadta épp a harcmezőkön,
s várja, hogy ellensége most
elfogja vagy szívébe lőjön,
rejtélyességem fegyverét
önként, feladva félredobtam,
s hogy foglyul ejts - azt várom én
végleges-kiszolgáltatottan.
Az a szörnyű, hogy mikor megbicsaklik
szerelmünk szárnya: rögtön hátranyes,
visszafelé is megtörvén az addig
csupán előre húzott egyenest.
S minek a szárnyalás, ha már alig
hiszi a szárny saját csapásait?
Magyarország a hon neve,
hová lepottyantott a gólya,
népem nyilazva jött ide -
és máig sem szokott le róla,
a lovat eladták alóla,
mégis oly peckesen feszít,
minthogyha egész Európa
félné ma is nyílvesszeit.
Az enyim, a tied mennyi
lármát szűle, miolta
a mienk nevezett elűle - írta Vitéz,
mert még csak nem is sejthette,
hogy a folyamat visszája
még lármásabb viszályt szül majd.
Most itt állok az ország ajtajában,
hol valaha kopogtatnom se kellett,
állok a küszöbön, semmit sem érzek,
mert elfeledtették velem, hogyan kell
megörülni a hazaérkezésnek.