Mint fehér gyertya
az oltár felett,
oly szép az arc,
ha megöregedett.

Ó, ha eljön öregkorunk,
Szerelmünk mélyebb s babonásabb...
Ragyogj, ragyogj hát, alkonyunk,
Végső szerelmünk fénye, áradj!

Vénülve mogorva az ember.
Süt a nap, s örvendeni nem mer,

Van, ami mindenhol egyforma. A gyerekek kacagása, a szegényeket sújtó nyomor és az öregek ráncai - azok különösen. Minden ember egyformán hajlik meg, s a ráncok is egyformán ülnek ki az arcokra. Bennük az egész élet - öröm, bánat, szenvedés, boldogság, nélkülözés, minden. Kezdem néha azt hinni, - sok-sok év után -, hogy egyszer bizony az én hátam is meghajlik, mint a fenyő Isten előtt.

Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tűz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.

Flamingó-színű gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. "Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?" De én öreg gyereknek születtem.

Nem szabad hagyni, hogy az öregség megrohassza a lelkedet és a szívedet, el kell menni, el kell utazni oda, ahol még álmodozhatsz.

A fiatalságtól az öregségig olyan lassú átmenet vezet, hogy az ember maga észre sem veszi a változást. Ugyanígy, amikor az ősz követi a nyarat, s a tél az őszt, a természet olyan fokozatosan változik, hogy nemigen tudjuk nyomon követni.

Nincs olyan, hogy öregedés, csak éretté válás és tudás.

Az öregséggel nem az a baj, hogy egyik istenverte dolog jön a másik után - hanem hogy minden istenverte dolog egyszerre jön, állandóan.

Gyűlöltem, hogy én is olyan ember lettem, aki a temetőbe jár a halott feleségét látogatni. Amikor (sokkal) fiatalabb voltam, olykor-olykor megkérdeztem Kathyt, mi értelme ennek. Az az oszló hús- és csonthalom, ami valaha egy ember volt, már nem ember, csak egy oszló hús- és csonthalom. Az ember nincs többé – a mennybe, vagy a pokolba került, valahová vagy sehová. Ennyi erővel egy marhaoldalast is látogathatnék. Aztán megöregszel és ugyanezt gondolod. Csak már nem érdekel. Ennyid maradt.

Az öregség és a halál két egymástól teljesen független fogalom, ha valaki öregszik, az még nem jelenti, hogy a halálához közeledik. A halál, csakúgy, mint a szerelem, váratlanul állít be, nem tudhatod, milyen úton érkezik, vagy hogy miért jön egyáltalán. A halál olyan, mint a szerelem, felbukkan és elillan, szélhez vagy szivárványhoz hasonlóan, és ki tudja, mi marad utána, ha egyszer elmegy.

Az embernek a hangja nem öregszik, és a képzelete sem. Meg a vágya! A vágya! A legöregebbeket is marcangolja.

Bármilyen fogyatékaink legyenek is, az öregkor félresöpri őket, elég alaposan. Ilyenkorra mindenkinek az arca elszenvedett valamit, nem csak a miénk.

Az élet olyan, mint egy szoba, amely eleinte csupa nyitott ajtóból áll, de ezek fokozatosan bezárulnak előttünk, ahogy öregszünk.