Az idős kor nem véd meg a kíváncsiságtól. Főképpen akkor nem, ha az idő és a halhatatlanság kérdéseiről van szó.

A hosszú élet nem erény. Csak azt ne! Látott már valaha boldog öregembert? Elégedett nyugdíjast? Az öregség aggasztó állapot. Olyan, mintha a világ összes csapása csak arra várna, hogy rászakadhasson az emberre.

A földi élet elkoptat az emberben mindent, ami benne nagy, úgy, mint az idő viszontagságai szobrokról és sírkövekről épen a kiemelkedő részeket enyésztetik el.

A halál semmi. Nem félek a semmitől. De a múló idő, az valami más. A múló idő megrémít. Rémítő a gondolat, hogy a kislányom felnő. Nem tudok szembenézni azzal, hogy a fiam erősebb lesz nálam, és ő segít majd nekem felmenni a lépcsőn. Rettegek attól, hogy rá kell majd néznem a felnőtt gyerekeim arcára, miközben rosszabbul látok majd, mint most.

Az ember soká akar élni,
aztán fél az öregedéstől.
Soká élni, vénségtől félni:
balgák kerge gondolkodása.

Az átlagtinédzser vígan hordja a legkényelmetlenebb cuccokat. Szerintem az ember minél öregebb, annál inkább értékeli azt, ami otthonosan laza és kényelmes. Ezért van, hogy az öregek gumis derekú nadrágot hordanak. Már ha egyáltalán nadrágot vesznek föl. Talán ez magyarázza, hogy a nagyszülők miért imádnak annyira pizsamát és fürdőköpenyt venni az unokáknak.

Sose tett semmit, hogy feltüzelje a fiatalember szenvedelmét, csak élvezte gondatlanul, a nagy gondatlanság nyugalmával... egyébként is közel járt már az asszonyi nyár végéhez, a gyöngédség s a meggondolás e sajátos életkorához, mikor a kezdődő érés mélyebb lángot kap a szembe, amikor a szív ereje egybevegyül az életismerettel, a teljes asszony végső nyílásában dúslakodva tárja fel szépsége tökéletes harmóniáját. Sose volt benne ennyi jóság, ennyi elnéző szeretet. Tudta, nem bukhatik el, s átadta magát annak az érzelemnek, amelyhez eddigi bánatai, úgy vélte, teljes jogot adnak. És aztán olyan jó is volt és annyira ismeretlen.

Megöregedtem talán mégis, jobban,
mint az asszonyok a bolt előtt, ijedezek és nem bízom
semmiben, röhögök már csak sopánkodás helyett, mint egy
középkori bolond, csak nem látom a lánc másik végét,
mégis azt hiszem, mindannyian így öregedünk meg.

Sok öreg párban látom még csillogni az örök szerelem fényét. Kivillan a megszokás, az elfáradás, a sorsközösség hétköznapi homályából. Még mindig fogja a kezét. Még mindig rá tud pillantani úgy, mint szerelmes. Messziről néz már ez a tekintet - de ugyanaz.

Az élet estéje magával hozza lámpását.

Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.

Ugyan mennyi minden férhet bele egy átlagos szeptemberi napba? Megtölthető az idő, akár egy zsák? És vajon lineárisan halad, vagy körbe-körbe, hogy az ember bárhonnan is indul, mindig ugyanoda jut vissza? Azért ez utóbbi nem valószínű. A fiatalság elmúlt, és nem tér vissza soha.

Ne listázd minden kis halálod
nem jó a múltba vájni látod
úgy úgy sirasd csak ifjúságod
azzal még vissza nem hozod.

Ha végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste.

Gyűlnek az évek apad a lét
tanuld a létidő tételét
minő Isten-vetette csel
ahogy gyarapszik úgy fogy el.