A szerelem lényege, hogy történjen meg veled. Ha nem történt meg, nem is volt szerelem. Az volt szerelem, ami elől nem tudtál megmenekülni.

Ma kitöröltem az összes eddigi smst, hogy a beérkezőknek
legyen hely, értesítettek a számlámról, azt hittem, te írtál, az nem fér
már el, a félelem visszatért, rájöttem, milyen egyedül és nevetséges vagyok.

Nincs fölöslegesebb a félelemnél.

Mint ahogy testi szükségleteken, halálfélelmen,
Istenen is osztozunk, egymáson is osztoztunk,
egészen véletlenül, mint ahogy szemnek, hajnak
oszt színt a születés, vagy az aknamező méri
kegyelmét, betartja vagy visszafogja törvényeit.

Megöregedtem talán mégis, jobban,
mint az asszonyok a bolt előtt, ijedezek és nem bízom
semmiben, röhögök már csak sopánkodás helyett, mint egy
középkori bolond, csak nem látom a lánc másik végét,
mégis azt hiszem, mindannyian így öregedünk meg.

Mennyire ostobán
és szimplán megtörténik, ahogy meghal valaki, olyan
simán.

Pontosan olyan vagy, mint álmomban,
csak eltakar a ruhád, és nem szeretsz többé,
nem hullik többé, ahogy régen,
percre perc, mint a porcukor,
én mégis érzem az időn
a karamellillatot.

Az ember a tízperces élete
egy-egy szakaszán ránéz az öregedő Dunára,
mint a feleségére, bár ismeri minden következményét,
mégis kitör és megkérdezi, hogy szeretsz te engem egyáltalán.

Fél év múlva szóba se
állunk majd egymással.
Magyarnak lenni reménytelen szerelem.

Isten kezében vagyunk.
Ökölbe szorítja.

Ha találkoznánk, olyan
lennél, mint egy hirtelen
megtalált régi kulcscsomó.
Szomorúan nézi az ember,
mert használhatatlan,
a helyiségek, egész ház, ami
ő volt, már rég nincs sehol.
Vajon én milyen tárgy lennék neked?

A hibáid is csak olyanok, mint kegyelmi
végzésben a helyesírási hibák.

Én vagyok a tenger,
te vagy a tenger partja,

Furcsa, hogy legtöbbször hétköznap reggel
gondolok rád, vagy érezlek közel magamhoz,
pedig ezt a szakaszát utálom a legjobban a napoknak,
persze talán éppen emiatt jutsz eszembe ilyenkor,
magamra maradok és te segítesz ebben, van egymásra időnk.

Sokat gondolok rád ebben az évben,
hogy még nem ismerlek, hogy remélem, hogy még nem ismerlek,
nem rontottam még el, értelmet adsz majd a veszteségeimnek,
ugyanúgy várakozol, gyenge pillanataidban elbizonytalanodsz vagy rettegsz,
mint én, amikor eszembe jut, hogy nem létezel, miért léteznél.