A múlt idegen ország, már nem felelek azért, ami ott történik. A kor feloldozza az embert a bűnei alól.

Az a férfi, aki dolgozik és nem unatkozik, az sosem öreg.

Bizonyos életkor után az ember már semmilyen változásnak se örül.

Az egyik dolog, amire az ember rájön, ahogy öregszik, hogy nem minden barátja fog együtt megöregedni vele.

Öregedő férfinak már az is gyönyörűséget okoz, ha szenvedni tud.

A fiatalság nem múlik el, ha nem akarjuk.

Nincs menekvés az életnek attól a tragédiájától, hogy születésünktől fogva valamennyien öregszünk.

A test hanyatlása lassanként kúszik előre, ahogy a növekvő inda. Egyik napról a másikra a változások észlelhetetlenek. Alkalmazkodunk hozzájuk. Azután történik valami, amiből megértjük, hogy a dolgok megváltoztak.

Az öregség nem csata, az öregség mészárlás.

Alig szentelünk pillanatnyinál több figyelmet annak, hogy fogunk élni, mikor majd segítségre lesz szükségünk, míg aztán már túl késő ahhoz, hogy bármit tegyünk ebben az ügyben.

Ahogy öregszenek, az emberek egyre kevesebb személlyel érintkeznek, és sokkal inkább arra koncentrálnak, hogy a családjukkal és régi barátaikkal töltsék az időt. Inkább a létre összpontosítanak, mint a cselekvésre, és inkább a jelenre, mint a jövőre.

Az öregedés és a betegség legalább kétfajta bátorságot tesz szükségessé. Az egyik az a bátorság, hogy szembenézzünk a halandóság tényével - hogy felderítsük, mi biztonságos és mi veszedelmes. Ez önmagában is épp elég nehéz. Minden okunk megvan, hogy visszariadjunk tőle. Ennél is félelmetesebb azonban a másik fajta bátorság: hogy a megtalált igazságnak megfelelően cselekedjünk.

A bátorság az az erő, amely ahhoz szükséges, hogy mindkét igazságot felismerjük. Van elég terünk, hogy cselekedjünk, alakítsuk a történetünket, bár az is igaz, hogy az idő múlásával ez a tér egyre szűkül.

Az idősekkel és betegekkel való bánásmódunk legkegyetlenebb hibája az, ha nem vesszük észre, hogy mást is fontosnak tartanak a puszta életben maradáson és biztonságon kívül; hogy az életünk alakításának lehetősége nélkülözhetetlen feltétele az értelmes életnek.

Késő ősszel valahogy közelebb kerül az ember az élete végéhez.