A testben minden "berozsdásodik" és "bekérgesedik", s végül az élet kihuny.

Ha az ember elér egy bizonyos kort - úgy tizennégy éves kora körül, többnyire az idő tájt, amikor az emberi faj két fele elköveti azt a hibát, hogy felfedezze a másikat -, nos, az idő akkor kezd el valóságos idő lenni. A valóságosan valóságos idő. Nem olyan hosszú, mint annak előtte, és nem olyan kurta, mint amilyen majd lesz.

Negyvenévesen az embernek olyan az arca, amilyet megérdemel.

Az öreg emberek azért halnak meg, mert már unatkoznak. Az unatkozás olyan érzést kelt a testben, hogy már nincs több meglepetés. Akkor minek maradjon?

Az idő személyes és szubjektív. Minél fiatalabb vagy, annál lassabban, minél öregebb leszel, annál gyorsabban telik.

Ahogy öregszel, úgy jössz rá, hogy az élet rövid, és egyszerűen nem férhet bele minden. Elkezdesz álmodozni azokról a dolgokról, amiket még szeretnél megélni vagy megcsinálni.

Minden ember ki van szolgáltatva az öregedésnek és a halálnak. Az öregedés és a halál fogalma elviselhetetlen az emberi lény számára; napjaink társadalmában csak nő, növekszik, fölényesen és kivédhetetlenül, míg végül betölti az egész tudatunkat, és minden mást kiszorít onnan. És szép lassan úrrá lesz rajtunk a bizonyosság, hogy a világ korlátai ki vannak jelölve. Maga a vágy is eltűnik, nem marad más, csak a keserűség, a féltékenység és a félelem. De főleg a keserűség; a hatalmas, a felfoghatatlan keserűség.

Az embernek öregségére csak egy igazi társa marad: férjnek a felesége, feleségnek a férje.

Az idős kor a megértés és befogadás kora.

Bár az öregedésnek rengeteg előnye van - például a határtalan bölcsesség, vagy az, hogy egész nap bámulhatunk kifelé az ablakon, vagy komphajókon héderelhetünk ahelyett, hogy az irodában ücsörögve halogatnánk, hogy végre felemeljük a telefont -, ebben az életszakaszban a szív tartogat néhány kellemetlen meglepetést is.

Bizonyos kor után az ember csak örül annak, hogy egyáltalán még él.

Fáradtan ballagok, árnyam sötét,
s hátam mögött megáll az Ifjúság,
áll tétován, lehajtva szép fejét,
és többé már nem jön velem tovább.

Minél idősebb az ember, annál több rigolyát szed össze.

Fiatalon még nincsen olyan mély gödör, amelyből ne tudnál valahogy kikecmeregni, vén fejjel örülhetsz, ha egyből is kimászol. Ahogy öregszel, sokkal alaposabban tudod elszúrni a dolgokat.

Sosem érzékeltem igazán a felnőttségemet, aztán hirtelen hatvanöt lettem, de az öregkort se érzékelem. Ez generációs dolog vagy korszakfüggő, ez a bizonytalanság.