A halál nem szembekerülés, hanem egy egyszerű esemény a természet folyamatos ritmusainak sorában. Nem a halál, hanem a betegség az igazi ellenség, az a veszedelmes kényszer, amely szükségessé teszi a szembekerülést. A halál csak a vég, amely akkor érkezik el, amikor a kimerítő csatát elveszítjük.

Mindegy, mennyire van az ember meggyőződve arról, hogy a haldoklás nem rémisztő, a végső betegségét mégis mindenki annak érzi.

Valahányszor egy beteg meghal, az orvos azzal szembesül, hogy véges a természet ereje feletti befolyása, s ez mindig is így lesz. A természet végül mindannyiszor győzedelmeskedik, s ennek így is kell lennie, ha fajunk fenn akar maradni.

Csak annak az embernek nincsenek "betartandó ígéretei és lefutandó kilométerei", aki látszólag ugyan él még, valójában azonban már régen halottnak számít.

A testben minden "berozsdásodik" és "bekérgesedik", s végül az élet kihuny.

Az életmenetbe nemcsak az örömök és az eredmények tartoznak bele, hanem a fájdalom is.

A rejtvény úgy vonzza az orvost, mint a mágnes, az emberekről való gondoskodás során ez az iránytűje.

A 17. századot gyakran - és okkal - nevezik a tudomány századának vagy a tudományos forradalom korának, ám az intellektuálisan felvillanyozó időszakban születő elméletek javarészt aprólékos megfigyelések bizonyíthatatlan spekulációkkal vegyülő, zavaros egyvelegéből táplálkoztak.

A kóros szerkezet és működés kutatása az orvoslás sarokköve vagy alapzata, gyakorlatilag mindennek, amit eddig a testünkről tudunk, ez az alapja.

A betegségek megértéséhez meg kell találnunk a gócokat, vagyis hogy honnan erednek.

A betegség alkati kérdés, és a kezelésnek az egész test egyensúlyának helyreállítását kell céloznia.

A sikeres kutató egyik fő erénye, hogy külön tudja választani az ocsút a búzától.