Vénülve mogorva az ember.
Süt a nap, s örvendeni nem mer,

Rámsírja sárgán
lombját az őszi erdő.
Belep a bánat.

Az ember olykor úgy tud vágyakozni,
hogy égetőbben már nem is lehet.
Minden csak bánatát képes fokozni,
s fájó filmszalag lesz a képzelet.

El-eltűnődöm
keserű csillag alatt:
mivégre éltem?

Fekete szíjak
feszülnek szívemen -
érted aggódom.

Elkap a sodrás
mibe is kapaszkodjam?
Nincs szalmaszálam.

Szemem lehunyva.
Gyertyám is tövig égett.
Látok: sötétet.

Szerettelek és szeretlek -
akarom, hát elfeledlek.
Eltemetlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.

Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek!