Leginkább az a tragikus, hogy az ember azt hiszi, minden örök az életében. Aztán mikor vissza kell nézni, csodálkozunk, hogy a múlt elmúlt. Annyi osztályképet láttam, mindegyik színes, amikor készül, s mindegyik elfeketedik idővel. Emberek vannak rajta, ismerősök, barátok, emlékek, kicsit olyan, mint egy temető, emlékek temetője. Ha nem veszed elő, nem is létezik.
Tanultam egy új közmondást: ne várj körtét a tölgyfától. Az élet számtalan helyzetet hordoz magában, és néha-néha belecseppenünk. Ilyenkor vagy elfogadjuk olyannak, amilyen, vagy várjuk a körtét, a sült galambot.
Van, ami mindenhol egyforma. A gyerekek kacagása, a szegényeket sújtó nyomor és az öregek ráncai - azok különösen. Minden ember egyformán hajlik meg, s a ráncok is egyformán ülnek ki az arcokra. Bennük az egész élet - öröm, bánat, szenvedés, boldogság, nélkülözés, minden. Kezdem néha azt hinni, - sok-sok év után -, hogy egyszer bizony az én hátam is meghajlik, mint a fenyő Isten előtt.
Mindig akadnak olyanok, akik várnak, és olyanok, akik tesznek - így is lehetne csoportosítani az embereket.