Néha okosabb együtt úszni az árral, és azt tenni, amit a pillanat sugall.

Az egyenlőség érzése velünk születik. A gyermek csak a korkülönbség szerint osztályozza az embereket.

Mindenki akkor fogyjon le, ha nem érzi magát komfortosan a túlsúlya miatt. A gömbölyű embereknek sokszor gömbölyűbb a kacagása is, mint a magukat sanyargató aszkétáknak.

A szegény embernek nincsen baja. Kevéssel megelégedvén, mindene megvan. A mit az emberek megtagadnak tőle, megadja neki az Isten.

Furcsa, hogy ez is én vagyok,
ki el tud menni fájdalmatlanul,
nem vádol, nem fogadkozik,
nem sóvárog az elveszett után.
Nem a csapást érzi a változásban,
törvényt, mely űri kristályszigorával
reményt hoz mégis, váratlan jövőt.

Az életem ennél már sosem lesz jobb, de szándékomban állt mindent elkövetni annak érdekében, hogy rosszabb se legyen.

Keveset szenved füstbe ment reményei miatt az, aki begyakorolta képzeletét arra, hogy a multat elrútítsa.

Senkivel sem történik olyasmi, aminek az elviselésére nem termett. Mással is megesik ugyanez, s vagy tudatára sem ébred, hogy mi történt vele, vagy lelki nagyságával kérkedve megőrzi nyugalmát rendületlenül. Márpedig mégiscsak rettenetes volna, ha a tudatlanság és a tetszelgés többre menne, mint a belátás.

A gyerekben az a csodálatos, hogy rendkívül igazságszerető, és a saját személyére kedvezőtlen döntéseket is elfogadja, ha indokoljuk neki, és ha emberszámba vesszük.

Isten, adj nekem derűt és a nyugalmat, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között.

Egy dolog volt, hogy magamban belenyugszom a megváltoztathatatlanba, és egészen más, hogy mindezt és az elkövetkezőket egy másik emberrel is meg kell értetnem.

Néha a véletlenek és a körülmények égbekiáltó igazságtalanságnak tűnnek, de így is alkalmazkodnunk kell hozzájuk. Ez minden, amit tehetünk.

Sokféle ember szaladgál ezen a világon, s ez így van jól, mert ha minden ember egyforma lenne s egyformán viselkedne, elpusztulnának az unalomtól.

Élt egyszer egy fehér madár az erdőszéli kék tónál,
ám hiába szerették társai, szíve egyre csalta játszani.
Otthagyta őket, s ment a szellők szárnyán,
arra, amerre a titkot súgta a bölcs, erdei páfrány.
Kalandok sora várta, kétségek gyötörték,
majd az út végén felcsillant a fény.
Fekete madárra bukkant, ki magában élt,
olyan vidéken, hol mindenki csak félt.
Egymásra néztek, s más lett rögvest a világ,
a fekete s a fehér egyformán színessé vált.

Próbálj meg őszinte lenni pszichológia nélkül. Szeretni ÉN nélkül, Istent látni vallás nélkül. Csak úgy, ahogy tényleg van. Valahogyan szívből és örömmel.