Mért is nem indultál velem,
hogy együtt járjunk mindenütt,
hogy két tekintet zsongassa köröttünk
a teljes élményt, a közös egészet?
Igy csak magamban hordozom
érzékeim szomját, hevét:
vonuló vállak, mellek rezzenése
idézi fájón régi ölelésed.

Kései gyerek voltam, későn
döbbent belém a felismerés:
bőrünk-erünk hártyáiba kötve,
ez a bonyolult szerkezet, ahogy
vagyunk -
pokolgép módjára működik...
Mekkora kockázat, milyen
őrült csoda, hogy - élünk
egyik perctől a másikig.

Furcsa, hogy ez is én vagyok,
ki el tud menni fájdalmatlanul,
nem vádol, nem fogadkozik,
nem sóvárog az elveszett után.
Nem a csapást érzi a változásban,
törvényt, mely űri kristályszigorával
reményt hoz mégis, váratlan jövőt.

Bár fölsebez a hajnal,
megalvadt csönd az éj,
míg testünk kettős vérköre
forog, szoríts, ne félj.

Tulajdonképpen mindig szerelmesnek kellene lenni, még akkor is, ha sikerül az a ritka vállalkozás, amit házasságnak nevezünk.

Barátság, tündöklő csoda,
te sorsom éltetője, napja,
tebenned nincs érdek, se hála,
a lélek nem gondol magára,
mikor te késztetsz áldozatra.
Barátság, tiszta szenvedély,
lobogj nekem, amíg csak élek,
tebenned mindig megtaláltam
a jóra érző emberséget.

Mert a világból bárhogy szakadj ki,
legtöbb magaddal egynek maradni.
Értelmet adni minden pillanatnak,
tudni, hogy gúzsba kötve is szabad vagy.

Megyünk a dombon fölfelé,
alattunk zölden nyílik szét a táj.
Virágzó ágak habos rácsa közt
oly kék a magas ég, hogy szinte fáj.