Szinte már el is felejtettem, miért szerettem annyira olvasni régen. Most újra rájöttem: az illúzió miatt. Bármiről is szól egy könyv, annyira sosem lehet borzalmas, mint az életem.
Valakinek a Pokol jut, valakinek a Mennyek, de úgy tűnik, az, hogy végül hová kerülsz, csak a véletlen műve.
Nincs is veszélyesebb egy hatalommal rendelkező bolondnál.
Az emberek olykor elképesztően naivak tudnak lenni. Nem néznek az álarc mögé, és meg vannak győződve arról, hogy minden és mindenki az, aminek látszik. Pedig ha tudnák...
Ne törj túl magasra. A királyokat megölik, de a tanácsnokok akárhány uralkodót túlélhetnek. Légy a bábmester, és minden a tiéd lehet, amit csak akarsz.
Elképesztő, mi mindenre képes egyetlen elhibázott döntés.
A bűntudat nem olyan érzelem, aminek megmondhatod, hogy tűnjön el, és ő majd készségesen továbbáll.
A halál teleírja az ember vonásait, ellopja a régen volt szépséget, és a helyébe jéghideg, csendes kétségbeesést fest.
Az embert mindig utoléri a sorsa. A tapasztalat azt mutatja, hogy inkább előbb, mint később.
Másra haragudni mindig sokkal egyszerűbb, mint saját magunkat okolni.
Minden csak annyira bonyolult, amennyire azzá teszed magadnak.
Az életösztön sok mindent kihoz az emberből, amire még maga sem hinné, hogy képes.
Az életem ennél már sosem lesz jobb, de szándékomban állt mindent elkövetni annak érdekében, hogy rosszabb se legyen.