A tegnap elmerült, nincs könny, nincs varázslat, mely visszahozhatná.

Mire megyünk a vágyainkkal? Miért van az, hogy a jelen gyakran kevésbé szép és csábító, mint a rá való emlékezés?

A bánat és a szerelem ugyanaz, mert mindkettő miatt hibákat követünk el.

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Eszembe jutnak gyerekkori játékaim a homályos, aranyos kertben, melyet istenekkel népesítettünk be, a határtalan birodalomban, amivé ez az egy négyzetkilométernyi, egészen soha meg nem ismerhető, föl nem fedezhető terület vált számunkra. Zárt civilizációt teremtettünk, a dolgoknak olyan értelmük, a lépéseknek olyan visszhangjuk volt ott, amit soha senki más meg nem érthet. Mi marad ebből a gyermekkori árnyakkal népes, nagyszerű, forró, fagyos kertből, amikor az ember felnőtt lesz, és más törvények szerint él? Ha most visszatérsz hozzá, reményed vesztve, csüggedten haladsz el a szürke kövekből rakott alacsony fal mentén, s elámulsz, hogy ilyen szűk helyen elfért az ország, amely végtelenséged volt egykor; elámulsz, és tudod: ebbe a végtelenségbe soha többé nem fogsz visszatalálni, mert nem a parkba: a játékba kellene visszatalálnod.

Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.

Talán együtt jár az öregedéssel, hogy az ember sajnálja a régmúlt dolgokat. Míg fiatal, változásokat kezdeményez, aztán mikor megöregszik, sajnálja, amiért a változások bekövetkeztek.

A tükörből vörösen égő szempár nézett vissza rám, sárgával pettyezett, feketébe foglalt szürke írisz csillogott a rózsás-fehér arcban, mely haloványabb volt, mint valaha. A hajam vastag fonatokban hullott a vállamra, fakó volt, mint a kőrisfa kérge, a vége pedig fénytelen aranyszínben játszott, mint a tölgyfák levele télvíz idején. Az arc, melyet keretezett, szokatlanul szomorúnak és beesettnek tűnt. Talán a gyertya pislákoló fénye tette, de mintha valaki másnak az arcát látnám, egy idegenét. Egy asszonyét, nem pedig egy gyerekét.

Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét.

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

A boldog családok mind hasonlóak egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

Momentán valami moszattal, vagy egysejtűvel cserélnék legszívesebben. Valamivel, ami a létezés gyönyörétől eltelve, gondolattalanul vegetál.

Azt hiszem, a bánat volt mindig a legsúlyosabb betegségem. Néha azt gondolom, ha valami nagy boldogság érne, még meggyógyulhatnék.

A bánat, mint egy betegség, az egész testére hatással volt. Megborzongott, pedig nem volt hideg, a gyomra felkavarodott, pedig üres volt, ízületeiben és mellkasában pedig furcsa fájdalmat érzett. Soha nem tartotta az érzelmi mélypontot igazi szenvedésnek, pedig az volt, és tudta, még egy jó ideig nem fog túljutni rajta.

Szeretnék néha visszajönni még. Ezer év múlva. Százezer év múlva. Mindegy. Csak nem megszűnni.