Nincs szomorúbb, mint jó bort inni, és senkit se látni.

Minden szomorkodás és töprengés hívságos dolog.

A boldogságtól nem hal meg senki, de a boldogtalanságtól sem pusztulnak el.

A boldogtalan egyetlen vigasza, hogy mások ugyanúgy szenvednek körülötte.

Hát itt ez a hely, amit sokszor boldogan elhagynék.
És itt ez az élet, amit sokszor nem nagyon értünk még.

Nagy, gomolygó felhők úsznak odafönt. Az ilyesmiről mindig eszembe jut, hogy valójában egy nyomorult kis bolygón élünk.

Minden vagyok, semmi se vagyok,
mese és változás:
fölnézek a holdra s az vagyok,
szemfényvesztő varázs.

Csodálkoztam, hogy mások élete tovább folyik, s nem áll meg az én boldogtalanságom miatt.

Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.

Mindenünk megvolt, csak az az egy nem, amire a legjobban vágytunk: nem született gyermekünk. Így hát voltaképpen nem volt semmink.

Az asszony könnye mindig enyhít a bánaton.

Ha az embernek nagy a baja, nem marad hely más bánatnak.

Áldhatnám sorsomat! De most mért áldanám?
Most arcomat a könnyek sói mossák.
Milyen szánalmas is, aki ily hányatott,
Akit az ifjúság ráncokkal megrakott,
Ami kedvest adott, azt visszavette nyomban
És csak egyet hagyott: maró bűnbánatot.

Meztelen öregnek látszol,

Megtörtél éveid alatt,

Mosolyodból szavaid kitakarnak,

Különös emlék maradsz.


Mondd, ki kíván vissza?

Mondd, ki kíván vissza

Egy rongyos évet?

Minek emlékezni rá?...

Nagyon nehéz megtartani az ígéreteket, és nem sírni, amikor valaki elmegy, aki mindennél kedvesebb... és nem várni ki az utolsó pillanatig, amíg elindulnak a vonatok. Utána úgyis mindég egyedül marad az ember a nagy, sötét, ködös életben.