A halál bizony nem édes nagynénikénk, az a dög, az egyformán borzalmas mindenkinek - párttagnak is, pártonkívülieknek is, meg minden más embernek is.
Hisz olyan kevés kell az embernek a háborúban! Ha csak egy kissé távolabb kerül az ember a haláltól, ha pihen egyet, kialussza magát, becsületesen jóllakik, kap hazulról levelet, ráérősen elcigarettázgat a bajtársaival - máris megvan az ideig-óráig tartó katonaöröm.
A halállal való találkozás - komoly dolog. Akár sor kerül erre a találkozásra, akár nem, mindenképpen megdobban az ember szíve, akár a szerelmesé, és még tanúk előtt is úgy érzed, mintha csak ketten volnátok a világon: te meg ő.
A háború olyan, mint valami meredek helyre való felkapaszkodás: a győzelem ott van a csúcson, így hát ők csak mennek, nem elmélkednek hiába az út elkerülhetetlen nehézségeiről, nem okoskodnak ravaszul. Tulajdon érzéseik háttérbe szorulnak, most az a fő, hogy elérjék a csúcsot bármi áron is! Meg-megcsúsznak, lezuhannak, elesnek, de megint felállnak, és mennek tovább. Az ördög se tudná megállítani őket! Beszakad a körmük, majdhogy el nem véreznek, de beveszik azt a magaslatot. Ha négykézláb is, de felmásznak a csúcsra!
Nem, nemcsak az álmukban sírnak a háborúban megőszült idős férfiak. Sírnak ébren is... Csak az a fő, hogy idejében félre tudj fordulni.
A gyermek emlékezete olyan, mint a száraz villám: fellobban, egy pillanatra mindent megvilágít, aztán kialszik.
A rossz szabadság mégiscsak jobb, mint a jó börtön.
Minél gazdagabb ember, annál kapzsibb.
Ne köpj a tányérba, mert talán még enned is kell belőle.
A nyomorúság mostoha anya, de az embereket édestestvérekké teszi.
Csak a bolond kacag a más kárán.
Akármilyen is az anya, mégis drágább bárki idegennél.
A veszély közelebb hozza egymáshoz az embert.
Akár fődiekkel, akár idegenekkel dógozik is az ember - egyforma nehéz az, ha nincs ínyére a munka.
Aki még sohasem látott ünneplőruhát, az a rongynak is örül.