Hogy visszatérjek hozzád, nincsen rá remény.
Megye-székhely! ott székelsz szívem székhelyén.
Várfalként véd múló, törékeny életem.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Az élet igazi művészete abban áll, ha felismerjük a boldogságot a boldogtalanságban és a boldogtalanságot a boldogságban.

Már csak hangulatok vannak, érzések, ízek, illatok és dallamok. Napszakok, évszakok és életszakaszok. Helyek, színek és emberek. Változások és állandóságok. Álmok és valóságok. Időtől átalakult emléktöredékek.

Maradjon szent talánynak Ő,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Pillám alatt összetört ezer álom
s - szeretlek? nem szeretlek? - nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbírni nem tudom már.

Zuhog az eső, belefárad az égbolt,
Sötét a világ, árnyak futnak feléd,
Jókedv és öröm, boldog nevetés rég volt.
Lesz-e napsugár egyszer még?

Csodálatos, hogy a szenvedő ember körül is minden természetes és vidám; szinte nem érdemes élni, ha az élet ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában.

Hogy mi a bánat? Egy hajó
A remény holt vizében.

Sírj, ha attól jobb lesz! Nincs abban semmi.
Kapálózz, kiabálj! Az is belefér.
S ha kiadtál magadból mindent,
szórj minden aggodalmat egy nagy bőröndbe,
zárd le, és így, megkönnyebbült
szívvel vágj bele!

A függöny kiment a divatból, pedig jobb lett volna függöny mögött
várni, míg ez a sok balek bejön,
úgyis idegenül mozgunk a színpadon,
rossz a darab, rosszak a mondatok.

Semmi nem tökéletes itt a földön, csak a nyomorúság.

Legszomorúbbak azoknak a dolgoknak a romjai, amik elmúltak anélkül, hogy lettek volna.

A sebeket már ki tudjuk égetni, de arra a bajra, amit egy mondat okoz, még nem találtunk orvosságot.