Az élet mozgószínházában ülve,
A hallgatag sötétben nézem én
A karmester botját, hogy leng az űrben,
Míg pendül a vad álomköltemény.

A boldogság vagy boldogtalanság egy sereg olyan dologtól függ, amely nem látszik, amelyről nem beszélünk, s amelyet nem is lehet elmondani.

Ha álom ez élet: mért nem jön az óra,
Mely fölébresszen egy boldogabb valóra?

A túlzott bánat elejét veszi a javulásnak, aláássa az egészséget, s gátolja az embert napi teendői elvégzésében, márpedig ha azokat elhanyagolja, senki sem lehet hasznos tagja a társadalomnak.

Ijesztő, ahogy ezek a faóriások lassan haldokolni kezdenek, tegnap reggel még a koronájuk csúcsán volt észrevehető egy kis vörösség, ma már az egész fát átlengi valami rőt szín, mintha bengáli tűz égne a lombjai között. Az ember alázatot tanul a gigászok türelmétől, ahogy ezek a gesztenyék és platánok az őszt elviselik: moccanás nélkül, egy helyben állnak, s reggelre, mint egy sárga tócsa áll a lábuk körül az éjjel lehullott avar. A növények magánya rettenetes, százszorosa az emberének, és magányos haláluk ezerszer olyan szánalomra méltó. Minden bajunk, gondunk eltörpül itt e fák alatt. Ahogy ők nem tudnak nevetni, úgy nem tudok én sem, és a sorsomat bevárni sem tudom úgy, mint ők.

Valahol egy bús sóhaj szállt el
S most lelkemen pihen,
Valahol kacagás csendült most
S mosolyog a szivem.
Valahol szép lehet az élet,
Mert lány után futok
S valahol nagy lehet az átok,
Mert sírni sem tudok.

Az ég arcán egy nehéz gondolat száll,
az a felhő, az a vad és komor;
mint lelkibeteg, kire éji harc vár,
hánykolódik szélben a bokor.

Szomorkodnak felhőim a sötétben,
elfelejtik, hogy a napfényt
maguk rejtették el.

Szerelem oltárán
Még a fájdalom
S köny, minőt nem adhat
Többé hatalom;
Egy kicsin köny, ah de tenger,
Melyben a szív - s életinger
Mélyen sűlyed el.
A köny elhullt s érzeketlen,
Tompán, bútlan, örömetlen
Áll a puszta mell.

Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.

Az ember egy pillanat alatt elkövethet olyat, amin aztán évekig bánkódhat, s az élet azon többé nem változtat semmit.

Nem tudhatjuk, milyen mély, milyen tágas a szívünk, míg a nyomorúság rá nem bocsátja felhőit és el nem árasztja sötétséggel.

Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?

Aki jobban szeret, az alulmarad, és szenvedni kénytelen.

Ne hessegesd el a szomorúságot. Oktalanul jön; talán öregszel ilyen pillanatokban, talán megértettél valamit, elbúcsúzol a szomorúság negyedórájában valamitől. S mégis, a szomorúság megszépíti az életet.