Zárt szobádba kopogtatok,
csendedbe lépnék, nem tudok,
szólítanálak, nem lehet,
elrejtetted a lelkedet.

Kölcsönkértem a
kabátod, hogy közelebb
legyek a bőrödhöz.

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.

Egyedül vagyok...
lelkembe zárt hiányod
társaságában.

Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.

Add meg a hangot,
s én zenévé varázslom
hangulatodat.

Csak dal vagy.
Néhány ütemnyi megható zene.
Csak könny vagy.
Az emlék fájdalmas üzenete.

Daltalan éjjel
bánatomat altatom.
Könnyet fúj a szél.

Mert az élet repül velünk,

ha szárnyalunk vagy csak megyünk,

andalogva, kézen fogva,

emlékeket felkarolva,

sóhajokba kapaszkodva,

összebújva vagy széthullva,

illatokkal, illanókkal

tele tarisznyánk a jóval,

hamuba sült fájdalommal,

friss idővel vagy múlttal,

ezerarcú szép titokkal.

Ne szólj, szól helyetted a csend.
Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj, hívnak az álmaink.
Ne keress, hisz úgyis ott vagyok.

Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?

Sosem láttalak.
Arcod mégis ott ragyog
szemem tükrében.

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?