A folyamatos önsajnálat furcsa módon előbb-utóbb megedzi a lelket.

Ha úgyszólván nem szomjúhoznánk szüntelen a boldogságot, a kellemes érzéseket, az elismerést, a gyengédséget, nem lennénk oly gyakran szomorúak, midőn mindez hiányzik. És aki többé mit sem kíván, az soha nem is lenne többé szomorú. Csak a szomjat kell elnyomni, és elnyomódik a fájdalom is.

A szomorúság az esti és a hajnali esőhöz hasonló, amely elszomoritja az embert és az állatot, de megtermékenyiti a földet, kisarjasztja a gyümölcsfákat, megérleli a datolyát, a gránátalmát, és felpattantja a rózsabimbókat.

A depresszió, az olyan, hogy jön, és aztán ott is marad. Egy agyfekély, de hiába nem piszkálod, mert akkor is megmarad.

Oly rövid az élet, nagyon rövid. De itt és most élünk, és lehet, hogy csak itt és csak most. Ha pedig így van, nem fordítottál-e te hátat azoknak a napoknak, amelyek mindenek dacára még mindig tündökölnek - hogy bent tévelyegj a gondolatok sötét és komor labirintusában, ahol már nem férek hozzád, s ahonnan ki sem vezethetlek?

Rám tört a búskomorság, vagy még annál is rosszabb - a melankolikus spleen. Megesik ez, ha valami nagy dolgot vittél véghez, és egy időre elengedheted magad. Látszólag minden a legnagyobb rendben, de isten tudja, honnan, rád tör valami tompa, megmagyarázhatatlan bánat, amitől a falra tudnál mászni.

Mélységes szomorúsággal tölt el az emberek gonoszsága, és bohóckodással igyekszem elterelni sötét gondolataimat.

Ilyen leírhatatlanul borzalmas sorsa senkinek sem volt még, mióta világ a világ, és senkinek sem lesz, míg csak világ a világ.

Ha lehangoltnak érezzük magunkat, a legjobb "gyógyszer", ha teszünk valamit másokért. Hogy miért? Mert így kifelé, másokra figyelünk, és nem befelé, saját magunkra. Furcsa, de attól, hogy másoknak segítünk, mi érezzük jobban magunkat.

Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.

Arra készülök, hogy elhagyjam magam. Annyi mindent elhagytam már az életben, az nem lehet, hogy éppen magamat ne legyek képes elhagyni.

Minden szenvedésben van valami lealacsonyító. Ne hagyjuk, hogy ürességbe sodródjunk. Igyekezzünk legyőzni és "kitölteni". Ne vesztegessük az időt!

Az érzelmeknek megvan a fonákjuk is, akadályokat is képezhetnek, és kedvezőtlenül is befolyásolhatják életünket. Gondoljunk csak a hosszan tartó búskomorságra! Mire tudatosulna, már át is alakult depresszióvá.

Minden reggel, amikor úgynevezett "új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj.

Kedves depresszió, ne gyere közelebb! Ne kellemetlenkedj! Keress valaki mást, akinek több oka van rá, hogy a tükörbe nézve azt mondja: "Nincs értelme az életemnek." Ha akarod, ha nem: tudom, hogyan győzzelek le. Depresszió, csak pazarolod rám az időd.