Egyik nap felfalja a másikat, s tán örökre elveszett annak a jelentősége, hogy felébredek-e a következő reggelen.

A szomorúság annyira hozzátartozik az életemhez, hogy néha ijedség fog el, hátha el is múlhat.

Nem mondhatom el, néha mennyire fáj, hogy mennyire belefáradok abba, hogy erős vagyok; hogy micsoda megkönnyebbülés az, ha kimondhatom, össze vagyok törve, még akkor is, ha csak egy papírlapnak.

Néha az ember napját az menti meg, ha másra erőlteti a figyelmét.

Nagyon károsnak tartom a negatív gondolkodást, mert ha az elhatalmasodik, romboló mértékű önsajnálatot eredményez.

Elfogadom, hogy éppen nincs jó napom, hagyom, hogy egy kicsit átfolyjon rajtam a szomorúság, hiszen ez is egy tapasztalás, és így vagyok teljes, egész. Mert nem lehet mindig fent az ember, és nem állandóan "hú, de happy" az élet.

Születésem előtt valami szörnyű, főbenjáró bűnt követhettem el. Születés által életre lettem ítélve.

A szaxofon a férfibánat hangszere. Sír, de sosem könnyezik.

Számat kitátom, hull belém a hó.
Kitartó és kegyetlen, eltelít.
Előbb az ujjakat, a kart, a lábat.
Lassan behull egész a szívemig.

Olyasmin keseregni, amihez semmi közünk, ugyanolyan balgaság, mint félvállról venni azt, ami fontos.

Jobb, ha az ember sosem ismeri meg az igazi boldogságot, mint hogy utána élete végéig úgy kelljen élnie, hogy tudja, mit veszített.

Meddig büntetsz még, óh meddig kegyetlen ég?
Gyötrő szenvedésünk mikor lesz már elég?
Meglakolt a magyar büneiért régen:
S számára mégsem kel a nap föl az égen?!

A szomorú érzésekre a dalszerzésnél nincs is jobb gyógyír. Katartikus érzés, amikor sikerül egy-egy dal vagy szöveg formájában kifejezni őket.

Fontos, hogy azok, akik reflektorfényben vannak, megosszák a nehézségeiket is.

Szomorú volt. De ez amolyan mulandó szomorúság volt. Olyan szomorúság, amit az idő meggyógyít.