Ne bántsd, ami elmult, mint az álom
s ne hánytorgasd azt, ami meg most van:
az életnek annyi veresége,
fáradtsága, szenvedése rajtam.
Földgolyónk nem a bol­dogság virágoskertje, és az ember nem boldogságra termett. A világon százszor több a szenvedés, mint a boldogság. De a szenvedés még a boldog embereket is árnyékként követi az unalom képében.
Ne szóljatok, és ne mozduljatok, -
Egy pillantás, egy sóhajtás elég:
És lehullnak a legutolsó álmok,
És meghalnak az utolsó mesék.
Sötét az emberélet, csupa bánat,
és benne semmi, semmi meg nem állhat.
Leáldozik a nap - zokogja mélyen
a cselló mintha minden fénysugár
kilobbant volna örökre a földön
mintha valami lidércálmú lápból
buggyanna fel az összes emberarcok
a voltak és a születésre várók
iszapsötét fullasztó bánata.
Nem bírnék élni nélkületek, megőrizlek örökre, drága szenvedéseim, hisz nélkületek nincs semmim e világon!
Az emlékek magukkal hozzák azt a démont is, amelynek neve Melankólia.
A szívem ma egy kísértetváros, amelyben egykoron szenvedély és lelkesültség, most pedig magány, szégyen, csalódás és bánat lakik. És nem tudok szabadulni tőlük, még olyankor sem, amikor elfog az önsajnálat és csöndben sírok.
Én nem kértem azt, hogy boldog legyek; csak annyit kértem, hogy ne legyek annyira boldogtalan és nyomorult, amilyennek éreztem magam.
A nő sorsa e világon több szenvedés, mint öröm.
A világ tele van olyanokkal, akik csak mások boldogságát szemlélhetik.
Hátborzongató, hogy repül az idő a macskajajban. Ez azért van, mert olyan kevés a gondolatunk, pont ellenkezőleg, mint a vízbe fulladásnál, amikor elvillan előttünk az élet, és örökkévalóságig nyúlnak a percek, mert olyan sok gondolat zsúfolódik beléjük.
A szomorúság fejedelmi koronát visel. Az ember önkénytelenül utat nyit és túlságos kiváncsisággal nem alkalmatlankodik annak, aki a szenvedés nebántsvirág-koszorúját hordja homlokán.
A depresszió hazudik. A depresszió olyasmit hitet el veled, ami nem igaz. Viszont maga a depresszió nem hazugság. Sőt a legvalóságosabb élmény, amit valaha átéltem. Csak éppen láthatatlan, ugyebár.
Ha valaha is azt hitted, hogy a depressziós ember csak boldog akar lenni, akkor súlyos tévedésben élsz. A depresszióst cseppet sem érdekli a boldogság luxusa. Ő csak a fájdalom hiányára vágyik. Elmenekülni a lángoló elméje elől, amelyben úgy égnek-füstölnek a gondolatok, akár a felgyújtott ócska holmi. Ő csak normális akar lenni. Vagy mivel a normális elérhetetlen, üres akar lenni.