A szomorúság annyira hozzátartozik az életemhez, hogy néha ijedség fog el, hátha el is múlhat.

Nem jó módszer hallgatni valamiről, ami kikívánkozik. Mihelyt beszélünk róla, oldódik a görcs.

Azt is szerethetjük valakiben, amit megváltoztatunk benne. Sőt azt szerethetjük igazán.

Egy arc lassan alakul, belülről formálódik, belülről kapja a tanácsokat, ösztönzést, intelmeket. Attól lesz más, attól kap tartást, értelmet, jelleget. Gyerekkorában az ember magával hozza az arcát, otthonról kapja, készen. Húsz éven túl már felelős érte!

Sehogy sem tudta szétszedni az érzelmeit. Volt bennük aggodalom, lelkiismeret-furdalás, szemrehányás és elszántság, jókora elszántság. Túl hirtelen nyilalltak egymáson keresztül ahhoz, hogy megállítsa őket, rendet teremtsen köztük.

Senki sem úgy boldog, ahogy valaha elképzelte. Már az is boldogság, ha nem boldogtalan.

Emlékszel, egyszer vad eső szakadt,
s mi csókolóztunk csuromvizesen,
a záporozó szenvedés alatt
így bújok hozzád most is, kedvesem.

Itt nincsen nappal, nincsen éjszaka,
csak emlékek adják az életet,
úgy bennem élsz most, mint talán soha,
s ha magam védem, téged védelek.

Ahogy megláttam magát, megbillent bennem valami, az értelmem csődöt mondott. Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem! Teljes erőmből tiltakoztam. De sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sose hittem, hogy ilyen szerelem létezik... hogy az ember egy napon számot vet magával, s azt mondja: bármi legyen az ára, mellette maradok! Nem bírom ki nélküle.

Ezzel az asszonnyal élte le az életét. Hogy került hozzá? Sohasem volt egy közös gondolatuk. Az ujjába bedagadt a karikagyűrű, hiába próbálná lerángatni, a húsába nőtt. És soha nem öntötték ki egymásnak a szívüket... Nem emlékszik, hogy valaha is azt érezte volna, könnyebben viselem el, ha ő is tudja...

- Az embernek biztosnak kell lennie abban, hogy van valakije, aki annyira hozzá tartozik, annyira bízik benne, hogy bátran megengedheti magának, hogy néha egyedül lehessen...
- Eddig eszedbe sem jutott, hogy nélkülem légy egyedül!

Ő is úszott az álom vizében, s az olyan lehet, mint a folyó. Keresztülömlik az ember fején, a melle alá nyomakszik, behatol a füleibe, elborítja, befedi, tompa hangokat hallani tőle, puffanásokat. Emlékek úsznak a vízben, mint a halak, ha utánuk nyúl, kicsúsznak az ujjai közül, és valami síkos ezüstöt tapint, hártyás kis pikkelyt, de a hal nincs meg, s ha felébred, a homloka mögött tovább zsibongnak a hullámok, a síkos testű halak felficánkolnak, s lebuknak újból a mélybe...

Mikor csókolt meg engem Anya? Nem emlékezett rá, hogy valaha is megcsókolta volna. Talán az volt a csók, hogy beszappanozta a hátát, és azt mondta: "tartsd a fejed", és szappanhabból sapkát formált rá, hegyes, hosszú sapkát csavart a szappanhabos hajából, és az volt a csók, hogy fodrot varrt a köténye aljára.

Az ember nem bizonygat... nem keres érveket, hogy miért szeret valakit. Szereti, slussz! Úgy szereti, ahogy van! Mindennek ellenére szereti!

Minden egyszerűbb volna, ha ugyanabból az anyagból lennénk, mint az álmaink.