Bús életem is őszi rózsa,
hímes köntöse lehull róla,
és oly mezítlen ring a szélben,
mint csillag fent, a messzi égen.

Azt mondják, kevesen tudják,
mi is a Boldogság.
Nos, én sem tudhatom.

Ha látnád, milyen elárvult vagyok.
Egy könny tűnődik bennem hajnal óta.

Valamim elveszett: reményem egy üvegdarabja.
Hol a gyűrű? Be szomorú. Üres a foglalatja.
Hol van a szó, anyám szava? A messzeség felitta.
Hol van a szó, hol van a szó? Nincs, aki visszahozza.

Kevés dolog nyújt melankolikusabb látványt, mint egy kihalt játszótér.

Vigye a levelem
Bugó galamb szárnya,
Az én édesemnek
Szép Magyarországba.
Mondja el fennszóval:
Semmi bajom nincsen.
Mondja el halkabban:
Megszakad a szivem.

A szél sír, az avarba bújva,
zörgő nótáját fújja,
s a rőt alkony mélabúja
énekli szívembe magát.

Lelkem kriptájára
dőlve hű kutyaként őrzi
a kijáratot a bánat.

Tán visszatérne még a lélek, test nyugalma,
ha rámtekintenél, boldogság földi arca.

Boldogtalan, kinek szerelme nem fogant meg,
boldogtalan, kinek márvány-kemény a szíve,
de százszor az, ki boldogságát elveszítve,
a tűnt napok felett csak vágyával keringhet.

Az ismerős rossz jobb, mint az ismeretlen.

Néha olyan jól esik sajnálni magunkat.

Szokás beszélni szívfájdalomról, de nem tudom, mit értenek rajta. Számomra mindent megbénító kín ez, amely az összes érzékszervemet eltompítja.

A szívnek nincs zálogháza. A szívet nem bugyolálhatod tiszta ruhába, hogy őrizzék neked, míg jobb idők jönnek rád, s ismét kiválthatod.

Az élet halad, és mindegy, hogy mennyi élvezet van benne, van szomorúság is.