Aki búval adós, mit tegyen?
A türelemtől kölcsönt hogy vegyen?
Az ilyen rigmus két irányba néz,
A fele epe, másik fele méz.

A napkelték, a nápolyi öböl, a tenger... de az ember nézi, nézi és elszomorodik. Ez a legrosszabb, hogy mindig valamiért szomorú az ember. Akkor már jobb itthon: itt legalább másokat okolhatok, és magamat felmentem.

Miért nincs erő visszahozni azt,
mi kifoghat a kegyetlen időn,
a leheletnyi halovány vigaszt?

Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom.
Oly réteges a fájdalom,
s egymás fölé gyűrűzve gyűlik.
Mit számlálgassam magamon
a szomorúság évgyűrűit?

A bánatot nehezebb elviselni, ha az embert kisebb hadseregnyien figyelik.

Talán önzés, talán nem, mindenképpen gyarlóság: nekem a magam baja fáj legjobban, és csak ez után tudok kozmikusan is fájni.

A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.

Bánta már az ablakon kihajigált kisebb vagyont, amibe az önismereti túrája került, bánta, hogy egy éles kanyarral kifarolt a korábbi életéből. De legjobban azt bánta, hogy nem kapott helyette valami sokkal fényesebb újat.

Neked talán boldognak kell lenned ahhoz, hogy éld az életed, de nekem nem.

A szomorú hétfők gondjaitól többnyire csak a szomorú vasárnapok keserűségéig vagyunk képesek eljutni. És amíg a sebeinket nyalogatjuk, nem vesszük észre a körülöttünk tündöklő élet páratlan csodáit.

Nem vagyok vidám; mégis úgy teszek,
S a látszat eltakarja a valót.

Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc -
elfogy a levegője,
nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.

Amikor a fül soha nem hall dicséretet, a szív egy idő után elveszíti a késztetést a próbálkozásra.

Az emberek néha az általuk cipelt teherről beszélnek. Nos, az én életem egy tehervonat.

Azt mondják, a boldogtalan ember elfoglaltság után vágyik, hogy elterelje figyelmét önmagáról. Ugyan, csakúgy, mint a halálosan fáradt ember téli éjszakán inkább vacog, mintsem hogy felkeljen, és takarót keressen magának.