Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki
magát feladva tényleg szeretett.
És itt van a cél, az áhított semmi,

Miért a harc s miért nem az öröm,
az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös
esők, a sápadt fények a ködön,
miért a harc s a küzdés árnya üldöz.

Miért nincs erő visszahozni azt,
mi kifoghat a kegyetlen időn,
a leheletnyi halovány vigaszt?

Miért a másik út tűnik, dereng úgy
mindannyiszor, akárha jobb lehetne,
s mi eltévedten, tétovázva járunk
úttól-útig, középutat keresve,