Ne szégyelld
ha szemed sarkából bú szivárog
Az az igazgyöngy is tied.

Az ember élete fellobban, izzik, majd kialszik anélkül, hogy egy morzsányit is elégetett volna mindama fájdalomból, melyet magában hordoz.

Éltem? Működtem.
Lelkiismeretem jó
- csak a kedvem rossz.

Valami kinzó bánat ül rajtam,
Mintha egész föld ülne szívemen -
S szinte tudatlan suttogja ajkam:
Elment - s nem látom tán sohasem.

Úgy eltűntél most megperzselt nyaramból,
mint bomlott nyáj, mely százfelé barangol.
Dalol a pásztor s törli könnyeit...

Folyton tudlak, így vádollak s szeretlek,
a rímeim ölelőn karbavettek,
és számon tartom hűtlen perceid.

Az ember azért depressziós, mert szeretne bűnhődni. Mert tudja, hogy megérdemli a fájdalmat, de önmaga túl gyáva ahhoz, hogy bántsa magát.

Széthullok mint a farost
puha forgács az arcom
várom a hajnalt kisiparost
végre összeragasszon.

Cepeltem a búmat,
vittem szakadatlan.
"Sirj", mondta a holdfény
s én sírvafakadtam.

A sírás az egyszerű nőknek való. A csinos nők elmennek vásárolni.

És boldogok a fellegek,
Mily könnyű mind! Mind fenn lebeg!
Milyen halványan lengenek!
Álomraj és sóhajsereg,
Ha emberszívből felremeg,
Nem ily szelíd. A szív beteg.

Soha nem hittem, hogy a bánat tud olyan erős lenni, mint a fizikai fájdalom. Mikor elkap hirtelen, olyan, mint egy görcs, mint egy fogfájás, összegörnyedek, mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet, hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék, széttépnék valamit, vagy a földhöz verdesném magam, az segítene.

Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó,
Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó;
Nem vagyok én az örömnek rózsája,
De vagyok a szomorúság gyászfája.

Mi haszna neki a csillagokat nézni, ha nem tud velük beszélni? Valami nagy teher úgy nyomja a szívét, valami nagy sebben úgy vérzik a lelke. Tán ha kiönthetné azt a nagy keserűséget, ha elpanaszolhatná, megkönnyebbülne utána. De amilyen nagy a puszta, olyan üres.

Az ég mindennek bőven osztogat
örömet s bánatot.
De szívet, mely magától így gyötrődjék,
mint az enyém, még senki sem kapott.

A dolgok megtörténnek. Soha nem egyetlen pillanat műve, tudom jól, de mindig van egy pont, ahol átfordulnak. Nap mint nap megbántják az embert, a kis fájdalmak felhalmozódnak, összeadódnak, és ezt észre sem vesszük egészen addig, amíg egy napon aztán arra ébredünk, hogy a szívünk szétreped a nyomástól.