A sors olykor tervének eszközéül jelöl ki, saját kegyetlensége cinkosává tesz bennünket anélkül, hogy észrevennénk.

Olykor elég egy illat, egy fény, egy dallam, amit ezerszer érzett, látott, hallott, anélkül hogy tudatosult volna, ami hirtelen előhívhat egy emléket.

Elég egy fuvallat, ha a hamu alatt parázslik még valami.

Saját országunk eper, az idegen ország fekete áfonya.

Mindannyian arra vágyunk, hogy valaki megőrizzen minket az emlékezetében.

Az emlékezet az a fájdalomdíj, amelyet nap mint nap fizetek, amikor felébredek ebben a világban, és beletörődök, hogy benne élek.

Az elsajátított nyelv csupán álarc, kölcsönzött identitás. Kellő távolságtartással kellene hozzá viszonyulni, és sosem volna szabad engedni a csábításnak, hogy az ember teljesen alkalmazkodjon hozzá, és ezáltal megtagadja anyanyelve hangait, hogy a másokét utánozza. Aki enged ennek a csábításnak, azt kockáztatja, hogy elveszíti az emlékezőképességét, a múltját, anélkül, hogy másikat kapna helyette.

Az ének akkor szép, ha hamar véget ér, és akkor jó, ha igazsággal végződik.

Egy nyelv formái óhatatlanul visszahatnak arra, aki azt a nyelvet beszéli, alakítják az arcát, a házakat, a földet, a szokásokat, az ételt.

A megismerés utazás, és a lehetséges utak száma végtelen.

Szép dolog az éneklés. Az ember tüdeje megtelik levegővel, a vére fürgébben kering, az agya is felgyorsul. Így lesz a szomorú dallamokból is vidám zene.

A csend a zenében olyan, mint a fehérség az akvarellen. Nem szín, de szükség van rá a festéshez.

A leghelyénvalóbb, amit tehetek, hogy leélem a maradék életemet, mint ahogyan az ember végigszívja a cigarettáját, sietősen, hogy minél hamarabb végigégjen, miközben szemével már azt keresi, hová dobhatná el a csikket.

Az a remény éltet bennünket, hogy emlékeink visszatérnek. Hogy valamit előre jeleznek.

Nem merek semmit sem remélni. Megelégszem azzal, hogy félreteszem az érzéseimet a későbbi reményhez! Az idő majd megmutatja, melyekben van ott a remény folytatása, és melyektől kell megválnom.