Nem tagadlak meg hagyom hogy
fallá növekedjen előtted két karom
és emléked csillaga az éjszaka hatalmas
kapuján messzebbre robogjon
világszép szerelem zuhanj a paradicsomba.

Rendben mennek a dolgok lassan elmúlik a szerelem
utáni vágyakozás már csak sebeit viseled az arcodon.

Ki tudja hány napkelte után váltál
súlytalanná lelkem zárt terében.
ne vágyódj utánam mint viharban
kifordult növény a föld után. én már
nem sietek boldogtalanná lenni.

Az igazi kudarc, ha semmit sem teszek
azért, amire vágyom.

A szeretet a szívekbe tetovált mennyország
térképe.

Lelkem kriptájára
dőlve hű kutyaként őrzi
a kijáratot a bánat.

Lelkem csendjében
összetört ábrándok
cserepén csikorogva
jár a magány.

Vannak sebek
Melyeket szívünkön rejtve viselünk
Senkinek meg nem mutatjuk
Csak magányos éjjeleinken
Emeljük az égre csendben
És titkon megsiratjuk.

Sok időbe telik mire rájössz
nem másokban
magadban kell megtalálnod önmagad.

Vannak sebek
Melyek begyógyíthatatlanok
Folyton felfakadnak
Kötésükön átüt a bánat
Melyeket mindig felkaparnak
És örökkön-örökké fájnak.

Mivé lesz
a megérkezés, ha a várakozás
elrozsdálja a vágyat?

Zseléfixszel főzött lekvárnapok.
Kétéltű árnyak a kávézacc jóslatában.
hieroglifák a fény falán.
lógok az álmok köldökzsinórján.

Falainkra újabb kérget növeszt
a távolság meredek görbülete. képzeletem
labirintusában védtelen homokszem bolyong
egy emlékkép: hol voltál, hol nem voltál valahol,
valamikor, egyetlenegy.

Szívem zárkájában megvetem halottas ágyad,
lemosdatom rólad arcod. Szemfedőként rád terítem
a megszakíthatatlan messzeséget.
aztán kicsit még úgy létezem, ahogy jó nekem.
Megértem, minden tűz addig ég, amíg van, ami táplálja.

Többé nem fonódsz napjaimba.
kitoloncollak belőlem. elhalad veled
a vonat a bizalom, az összetartozás
állomásai mellett. csak nézed
az ismeretlen tájat, aztán éjszakánként
visszaszöksz és felfegyverkezett emlék
masírozol álmaimban.