Lelkem tavába kövek hullanak,
A fájdalomnak nehéz kövei,
A felviharzó tompa csobbanást
Sok apró hullámgyűrű követi.

Mint éheztem szivét, amíg telt-múlt a nap,
De elfeledtem őt, az éj hogy rám szakadt.

Ma szeretnék visszaemlékezni
életem pár boldog pillanatára.
Biztosra veszem, ilyenek is voltak
s valahol meg is vannak még talán.
Fagyott csöppekként ott, ahonnan
most a könnyeim szivárognak.

A nyafogókkal és az összeférhetetlenekkel könnyen elbánok, de a szomorúakkal nem tudok mihez kezdeni. Úgy érzem, mintha az én feladatom lenne, hogy akaratuk ellenére felvidítsam őket.

A boldogtalanok rossz szokása, hogy igényt tartanak a környezetük sajnálatára, abban a szent meggyőződésben, hogy jogosultak rá.

A depressziósok csak magukkal törődnek, és megnyomorítják a környezetüket.

A hideg érzés igenis létezik. Én így nevezem. Vagy hívjuk inkább kiüresedésnek? Amikor tárggyá válik az ember. Kívül reked az időn, megnyugszik, természetesnek veszi, hogy minden mindegy. Nincs bátorság, nincs gyávaság, beletörődés van, az pedig mindent visz, ugyanakkor meg is könnyíti a dolgodat.

Ha valami nagy baj ér, keresgéljük a szavakat, dadogunk, hosszú szüneteket iktatunk be. Elakadunk. Mások nyelvén keresztül azonban visszakapjuk a nyelvünket. Fordulhatunk a vershez. Kinyithatjuk a könyvet. Valaki már járt odalent a mélyben, és felhozta nekünk a szavakat.

Ne várd, hogy a külvilági események tegyenek boldoggá. Ha süt a nap, jó, ha eső zuhog, rossz; ha virágzik, jó, ha hervad, rossz; ha szeret, jó, ha nem szeret, nagyon rossz; ha nyerek, jó, ha vesztek, kétségbeejtően rossz - így élünk. És sajnos ritkán süt a nap, a virág hamar hervad, ritkán nyerek, és az, hogy szeressenek, a legnagyobb hiánycikk manapság.

Nem tudtam, hogy a szomorúság olyan, mint egy spirál: amikor már azt gondolnád, hogy elértél a legmagasabb pontjára, és átértél a hegyen, akkor újra lefelé vezet az út, míg végül a legmélyebb pontra érkezel.

Boldogtalanságod nem csak belső lényedet és környezetedet szennyezi be, de az emberiség kollektív pszichéjét is, amelynek elválaszthatatlan része vagy. Nincs az emberen kívül más életforma bolygónkon, amely negativitásával, kegyetlenségével mérgezné az őt tápláló Földet.

Mi haszna a szomorkodásnak? Az életben hol fölfelé haladtam, hol lefelé zuhantam, de azt az egyet megtanultam, hogy eső után köpönyeg.

Rájöttem, hogy ha valaki szomorú, a napfénynek irracionális, jobb kedvre derítő hatása van. Sejtelmem sincs, miért. Talán csak erőt akar önteni belénk, hogy ismét túléljük a magányos, reményvesztett éjszakát.

Egy bánatteli kedélyállapot megszűnik szenvedés lenni, amint tiszta és egyértelmű képet alkotunk róla.

Az emberi szenvedés olyan, mint a gázneműek halmazállapota: ahogyan egy bizonyos gázmennyiség egyenletesen és tökéletesen kitölti azt az üreges teret, amelybe beleszivattyúzták, akármilyen méretű is az, ugyanúgy tölti ki minden esetben a bánat az emberi lelket.