Rosszkedvünk hosszú telére pillanatnyi tavasz jön csupán, egy eltévedt fecskefütty, ami végigrezeg minden kiégett szobán.

Néha egy szó segítene, de nem kapom meg. Vagy azért, mert nem figyelnek rám, vagy azért, mert nem is sejtik, hogy hiányzik nekem, vagy azért, mert nem tudják, mi az a szó, ami feloldja a bajomat.

Elfeledett álmok, tönkrement életek,
Szétszakadt családok, fájó történetek,
Őszinte szó nem szép, nem őszinte a szép szó,
Ne csupán pillanatra, mindhalálig légy jó.

Nagyon sok ember boldogtalan, de mégsem megy mindegyik világgá.

Amikor az ember bánatos, semmi sem jelenthet oly enyhítő balzsamot, mint ha az övéhez hasonló gyötrelmekről hall!

Szívverésem sorsot perdít ki helyéből,
emlékek rongyai fel-fellobognak,
arcom behidegszik gyermekkoromba,
belefészkel napjaiba letűnt keservem,
s vissza kell szomorodnom újra meg újra
kiégett múltba, kopott emlékeimbe.

Feledd, feledd a képzelt szép világot,
Nézd a magast, a fénynyel telt eget,
Vagy édesb tán a végtelen üdvénél,
Könyezni multad romjai felett?

A bánatot a legnehezebb elrejteni, mert az akkor is megmutatkozik, ha az ember azt hiszi, hogy tökéletesen leplezi.

Ha szíved ellepi, mint hófúvás, a bánat
S a szenvedély korbácsa vagdal,
E dühödt szeretőt a közönyös világnak
Zajába ki ne vidd magaddal.
Meg ne alázd magad! Átveheti-e bárki
Búdat, vagy elkeseredésed?
Lelki sebeidet könnyelműen ne tárd ki
Az emberek bámész szemének.

Minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan.

Az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tükröződik a szemedben, vagy mindent megér, vagy egy ócska petákot sem.

Magam vagyok mindenütt a világon,
magam vagyok jártomban s megpihenten,
magam vagyok, hogy nincs ebben se párom,
magam vagyok mindentől elfeledten,
magam vagyok, ha sértést kell viselnem,
magam vagyok, ha könnyem elzokogtam,
magam vagyok hívemtől elhagyottan.

A boldogtalanság pillanataiban az ember abban keres vigaszt, hogy bánatát összeköti mások bánatával.

Bármikor, ha rossz útra tévedsz, kigyullad egy sor jelzőlámpa benned. A szomorúság egy ilyen jelzőlámpa, a depresszió egy ilyen jelzőlámpa.

Mint magányos lovast az este,
Ugy ér a bánat engemet,
Gyereksírás jön fel szívemből,
Könnyűim csöpp csengői csengenek.