Hogy felfoghasd, testvér, te is talpra estél,
Mesél minden nappalom és mesél minden estém,
Egy titkot, hogy a világ gondjaival szakíts,
Ne legyél jáde kincs, legyél inkább kavics.

A sors mostoha, nem adhatjuk fel soha,
minden, mi bennünk él, maga a csoda.

A szíved egy szoba és a szeretet az erkélye,
Így hát tárd ki a szobát ablakát,
és engedd be rajta a boldogság madarát.

Vak vezetett világtalant, amíg éltem életem,
Eszem mindig helyén volt, bár nem tudom, miért élhettem.
Szél söpörte messze, amit véghezvittem és megtettem.

Elfeledett álmok, tönkrement életek,
Szétszakadt családok, fájó történetek,
Őszinte szó nem szép, nem őszinte a szép szó,
Ne csupán pillanatra, mindhalálig légy jó.

Menjünk, kérlek, mert én még élni akarok,
Bebörtönöz a sorsunk, de legyünk végre szabadok!
A dolgok körülötted elrontják a holnapot,
továbbállnak és kívánnak szép tegnapot.
Értelmetlen életed érvágásra élezve,
kilátásom képtelen korátokra képezve,
a kezeink lefogva, érintésre éhezve,
a szívünk darabokban, az életünk már szétszedte.

Hogyha rossz úton jársz, sohase feledd,
A fölöttes erő átjár és mindig ott lesz veled,
Csak tedd össze a kezed és nézz fel az égre,
Csak akkor essél térdre, mikor már mindennek vége.

Láttam, hogyan lesz hűtlen az, aki szerető,
a lelkem tűzben edzett, a szívem pedig temető,
de vigyázok rád, hidd el, hisz én vagyok az angyalod,
én vagyok a hajó, ami szíved tengerén andalog.