Ó, mulandóság, tört szívek sötétje,
bolond szívem csúfos békessége,
hallgatózó csönd, ó, gyűlölt emlék:
csak most érkeztünk, s szólít az öröklét.

A szívben fuldoklik a vágy,
hamvadó gyertya csonkja,
ki ne aludj bolond szívem,
szeretet bolondja.

Bús életem is őszi rózsa,
hímes köntöse lehull róla,
és oly mezítlen ring a szélben,
mint csillag fent, a messzi égen.

Ha látnád, milyen elárvult vagyok.
Egy könny tűnődik bennem hajnal óta.

Szebb a szemed fénye
minden napsugárnál,
ékkővel kirakott
királykoronánál.

Fuldokolok a tavaszban.
Fáj a szívem, hogy tavasz van.
Hát mégis föltámadt a rég volt?
Csöndesen rám szédül az égbolt.

Valamim elveszett: reményem egy üvegdarabja.
Hol a gyűrű? Be szomorú. Üres a foglalatja.
Hol van a szó, anyám szava? A messzeség felitta.
Hol van a szó, hol van a szó? Nincs, aki visszahozza.