Intelligensen társalogni a művészetről nem túlságosan nehéz, már csak azért sem, mert a kritikusok olyan sokféle értelemben használják a szavakat, hogy pontos jelentésük már nincs is. Százszorta nehezebb friss szemmel nézni egy képet, és vállalni a felfedező utat. De százszorta többet is ér. Felbecsülhetetlen kincseket hozhatunk magunkkal egy ilyen utazásról.

A féltudás és a sznobizmus kísértései ellen senki sincs eléggé felvértezve.

Inkább egyetlen szavamat se higgyék el, minthogy kritikátlanul elfogadjanak mindent.

Ami a művész keze alól kikerült, tökéletes, a tökéletesség példája ebben a nagyon is tökéletlen világban.

Naiv tévhit, hogy a művészetben az állandó változás egyúttal állandó fejlődést is jelent. Maga a művész természetesen úgy érzi, hogy túlhaladt apái nemzedékén és nem érthetünk meg egyetlen művészi alkotást, ha nem osztozunk a művész élményében, nem érezzük át mi is a felszabadulást, diadalt, amit ő érzett, mikor a kész munkát maga előtt látta. De gondolnunk kell arra is, hogy ami egyik irányban haladás, nyereség, a másikban veszteség, és a szubjektív diadal nem jár okvetlenül együtt a művészi érték növekedésével.

Bizonyos tekintetben minden nemzedék lázadó, elveti az apák célkitűzését, és a művészi alkotás nem csak azzal hat a kortársakra, amit magában foglal, hanem azzal is, amit elhagy.

Görcsösen ragaszkodni egyetlen elvhez sem szabad.

Inkább azok beszélnek velünk felülről - valahonnan a felhőkből -, akik visszaélnek a tudományossággal, és ahelyett, hogy a megértést könnyítenék, a szakkifejezések sokaságával igyekeznek imponálni az olvasónak.

Nem hiszem, nem is hittem soha, hogy a fiataloknak más könyvek valók, mint a felnőtteknek, legfeljebb annyiban, hogy ha a fiataloknak írunk, szigorú kritikusokkal kell számolnunk, olyanokkal, akik villámgyorsan felfedezik és elutasítják a nagyképű szakzsargon és hamis érzelmesség leghalványabb nyomát is.

Bár sajnos, még mindig létezik nyomor, vannak nyomornegyedek Európa és Amerika városaiban, a legtöbb munkás, sőt munkanélküli is jobban él manapság, mint ahogyan némely lovag élhetett a várában a középkorban. Az emberek jobban táplálkoznak, egészségesebbek, s általában tovább is élnek az emberek, mint azelőtt. Az emberiség mindig valamiféle "aranykorról" álmodozott, ám most, hogy ez az aranykor oly sokak számára úgyszólván megvalósult, senki nem akar tudomást venni róla.

A mi kis Földünk népegyvelegében mindinkább szükség van rá, hogy egymás iránti tiszteletre és türelemre neveljük magunkat, már csak amiatt is, mert a technika és az új közlekedési eszközök révén, mondhatni, fenyegető közelségbe kerültünk egymáshoz.

Egyszer a gyerekek is felnőnek, és nekik is meg kell tanulniok a történelemből, hogy türelmetlenség és uszítás hatására mily könnyen változhat szörnyeteggé az ember.

Az ember ragaszkodhat a hazájához anélkül, hogy azt állítaná: másutt mindenhol alacsonyabb rendű csürhe él. De minél több embert kapott el ez az esztelenség, annál inkább veszélybe került a béke.

Az iskolásgyerekek gyakran híján vannak a türelemnek, például kinevetik a tanáraikat, csupán amiatt, mert valami idejétmúlt holmit viselnek, amelyet az osztály komikusnak tart, és ha véget ért a tisztelettudás, elszabadul az ördög. És ha éppenséggel valamelyik társuk üt el némileg a többitől, akár a bőre színe vagy hajszíne miatt vagy amiatt, ahogy beszél vagy eszik, könnyen válik áldozattá; vérig kínozzák, és neki el kell tűrnie. Holott bizonyára nem mindegyik osztálytársa kiváltképpen kegyetlen vagy szívtelen, de senki nem akar tréfarontó lenni, s így az osztály zöme többé-kevésbé részt vesz a gyötrésben; ordítoznak, mert a többiek is ordítanak - amíg már szinte magukra sem ismernek. Sajnos, a felnőttek sem viselkednek jobban. Kiváltképpen, ha nincs más elfoglaltságuk, és rosszul megy a dolguk - vagy ha csupán azt hiszik, hogy rosszul megy - összeverődnek valódi vagy vélt sorstársaikkal, ütemes lépésekben vonulnak végig az utcákon, kórusban ismételgetik a legostobább jelszavakat, és ráadásul közben ugyancsak kiválónak érzik magukat.

Erős szél fúj, a hullámok fehér tajtékot vetnek. Nézzük csak meg jól a milliónyi csillogó fehér vízbuborékocskát, minden egyes hullámmal együtt keletkeznek és múlnak el. Szüntelenül újak bukkannak fel, és tűnnek el a hullámzás egyenletes ütemében. Csupán egyetlen pillanatig viszi őket a hullámtaréj, aztán lesüllyednek, és többé nincsenek. Mindannyian csupán ilyen csillogó valamicskék vagyunk, egy-egy parányi tajtékcsepp az idő hullámain, amelyek lent tovagördülnek a bizonytalan, ködös jövőbe. Felbukkanunk, körülnézünk, és mielőtt ráeszméltünk volna, máris ismét eltűnünk. Meg sem látni bennünket az idő nagy folyamában. És új meg új buborékok jönnek egyre. És amit a sorsunknak nevezünk, nem más, mint küzdelem a buborékcsöppecskék tolongásában, míg a hullám felszökik, majd lemerül. De ezt a pillanatot ki akarjuk használni. Megéri a fáradságot.