...mint egy eljövendő öregkor
ezer cetlije, dobozkája,
amit félt felejteni akkor,
azt most leejti, kidobálja,

óriáskagylót hajít ki, nem kell,
kiürült parfőmös üvegcsét,
egyikből halkan szólt a tenger,
másikból halkan szállt a nemlét...

Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

Kiraktalak a szívemben a képernyőre,
és az összes ikonom eltűnt tőle.
Nézlek egymagam - közben vívódom.
Légy a jelszavam! Légy a PIN-kódom!

Lemerül lassan ez az év is,
de bennünk mentve minden emlék.

Hihetetlen, milyen távolságokat képes bejárni az elme, miközben a test szinte magától, tőle függetlenedve működik.

Mégiscsak létezik valami titokzatos törvény, valami mélyebb igazságszolgáltatás, ami az átláthatatlan eseményeket és történeteket renddé alakítja.

Oldaltáskás, szatyros, hátizsákos embertől óvakodik a gyakorlott postára járó.

A gyerekkor nem apránként, fokozatosan ér véget, hanem egyetlen váratlan, visszavonhatatlan pillanatban, ami néha már a gyerekévek közepén, de néha csak fiatal felnőtt éveinkben következik el.

Az apróhirdetéseket át szoktam futni, mert az, hogy ki mit ad el, vagy mit szeretne venni, többet elárul egy kerület életéről, mint a manipulált, optimizmustól duzzadó beszámolók a felújított játszóterekről és szépülő parkokról.

Szerelmes vagyok az olasz nyelvbe. Elgyöngülök és meghatódom tőle. Olyan dallamosan, olyan lágyan lüktet minden mondat, hogy az ember egy hajszárító használati utasítását is költőinek és édesen titokzatosnak érzékeli.

Megvan az, amit szednék,
csak az adagolást nem értem.
Kockázatok és mellék-
hatások a tekintetében.

Ahogy a családban a hetedik,
gyanútlan nemzedék világra hozza
az oroszlánarcú, foltos csecsemőt,
ahogy a frissen festett házfalon
mégiscsak átüt az obszcén graffiti,
ahogy háztűznéző alatt előjön
a kisházból a húgy- és szarszagú,
félbolond nagymama, és a levesbe nyúl,
ahogy a fásult majomarcból kinéz
az idegen testbe élethosszig bezárt
makacs, legyőzhetetlen értelem,
úgy villan cinkosan rád egy-egy pillanatra
barátaid arcából a halál.

Minden máskor és másképpen jön el, mint
azt az ember valamikor remélte,
vagy el se jön.

Jaj, régi telek, hová lettetek?
És barátaim, kik hóvá lettetek,
és széllé már, fütyülve dátumokra:
visszaemlékszem hangotokra.

Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap,
hogy kiszáll a szerelő, zseblámpával aláhajol, és megcsinálja.
Hogyha sokáig nem vagy itt, észrevétlenül elfolyik csak:
lejön a kóc, a szigszalag, és minden rohad a kő alatt, hiába.