Ha nem tudunk átlépni az árnyékunkon, csatát nyerhetünk néhányat, de a háborút elveszítjük.

Kifejezetten örömömet lelem a tükörképem nézegetésében, s ettől elmaradnak a szokásos kritikai észrevételeim. Talán az lenne a megoldás, ha mindig jelmezben lennék, ha mindig úgy lennék kisminkelve, mintha arra készülnék, hogy valaki mást játsszak el. Csak ekkor tudom igazán értékelni magamat.

Talán nem figyeltem, és máris ilyen emberré váltam. Talán képtelen vagyok elfogadni az igazságot arról, hogy számomra egyszerűen nincs esély. Talán mindennek már tudatában is vagyok, csak nem ismerem be.

Aki valamire képes, sőt sokra képes, rendszerint abba a hibába esik, hogy mindenre képesnek hiszi magát, sőt az ifjúnak föltétlenül ezt kell hinnie, hogy vigye is valamire.

Nem kell bedőlni a látszatnak. Közönséges vagyok, de ez csak az álcám. Olyan vagyok, mint a gekkó a fák törzsén, vagy a sarki róka, ami télen bundát vált: ami látszik belőlem, nem az az igazi színem.

Manapság csak a buta emberek tudják magukról, hogy kicsodák!

Mindnyájunk lelkében akadnak sötét tájak, amiket nem érdemes bolygatni.

Még ha azt látnád is, hogy más nyíltan vétkezik, vagy valami nagy hibát követ el, akkor sem kellene magadat nála jobbnak gondolnod: hiszen nem tudod, meddig tudsz megállni a jóban.

A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam.

Mindig az élet hozza, hogy mi az, amivel foglalkozol, és mi az, amit tenned kell az életeddel: rengeteg minden vonatkoztatható vissza a legmélyebb gyökerekhez, ami maga te vagy.

Minden ember számára fontos a visszacsatolás saját magától, hogy tudja azt, mennyi mindenért hálás lehet.

A sorsom megértéséhez először is magamat kell megértenem, és ez nem is olyan egyszerű.

Ha az ember azon gondolkodik, hol rontotta el, vagy pontosabban: hol került vakvágányra az élete, az arra hasonlít, amikor egy hagymát hámozunk. Mindig egy újabb réteggel, egy újabb hibával szembesülünk, előkerül egy múltbéli fájó emlék, amely egy másikhoz vezet, majd az is egy régebbihez, miközben az ember a végső igazságot, a megoldást keresi.

A szavak, amelyekkel meghatározzuk a teremtőt, tükrözik, milyennek látjuk magunkat. Ha Istent félelmetesnek képzeled, aki előtt folyton szégyenkezned kell, ez azt jelenti, hogy tele vagy félelemmel és bűntudattal. Ha viszont Istent szeretetteljesnek és könyörületesnek látod, ez azt jelenti, hogy te is ilyen vagy.

A hiúság személyes dicsvágy: nem tulajdonságainkért, érdemeinkért, tetteinkért várjuk, hogy becsüljenek, tiszteljenek, akarjanak minket, hanem egyéni létezésünk okán.