Bele lehet ám nyugodni a kövérségbe. Talán ez az egyik nagy mételye. Főleg, ha van melletted valaki, aki elfogad. Vagy legalábbis látszólag elfogad, igazából soha nem tudhatod meg, ha jól csinálja.

Nyilvánvaló emberi sajátosság, hogy a saját nyűgünket, nyavalyánkat valaki máson verjük le. Ez nem feltétlenül szándékos. De aztán mindig megkapod a kijózanító mondatot: "Ha magaddal van bajod, ne rám legyél mérges!"

Egy felnőtt már sok mindent nem tud a gyerekkoráról, másrészről viszont sokkal több mindent megért belőle. Egyes történetek elkopnak, de számos összefüggés, körülmény csak később válik láthatóvá, érthetővé. Néha egészen kegyetlen módon kell újrateremteni a szülők, rokonok, barátok alakját, belátva, hogy az akkori tetteikre nincs feloldozás, vagy ellenkezőleg: meg lehet, meg kell nekik bocsátani. Minden úgy volt, ahogy volt, csak egy kicsit másképpen - és ez az önképet is felboríthatja.

Ha a saját életünket nem tudjuk kézben tartani, hogyan irányíthatnánk a családunk ügyeit?

Csak ha magadat megtaláltad, találhatnak meg mások is. Más szóval: csak ha magadat szereted, szerethetnek meg mások is. A benső harmóniának ilyen hatalmas vonzereje van!

A szellemi tudás befogadásának lélekállapota az alázat, módja az átélés. A létezés, vagy ha úgy tetszik, önmagunk mélységének átélése: innen már nincs hova süllyedni. Itt már nem véd sem hatalom, sem pénz, sem szerep, sem hírnév. Még a hazugság sem.

Hiába mondod el ezerszer, hogy szép vagy, okos vagy, jó vagy, ettől még nem leszel az.

Olyat még nem láttam, hogy egy önismereti tréningről valaki úgy jött volna ki, hogy "úristen, minek vagyok én a Földön, nálam gonoszabb embert még nem hordott a hátán! Hát, én egy két lábon járó szörnyeteg vagyok. Csodálom, hogy elvisel egyáltalán a környezetem". Ilyen nincs. Ide nem tud jutni egy előadás vagy egy tréning - csak oda, hogy rájöjjek, miért vagyok szép, erős és jó.

Mindig rossz dolgok felé húzódtam. Szerettem inni, lusta voltam, nem volt Istenem, politikám, ideám, ideálom. Letelepedtem a semmiben. Ez egy fajtája a nemlétezésnek, de elfogadtam. Nem lettem érdekes személy. Nem is akartam érdekes lenni, az túl nehéz. Amit igazán akartam, az egy puha, ködös kis hely, ahol élhetek, és hogy hagyjanak egyedül.

A harmónia nem halálos nyugalmat jelent, hanem olyan összhangzatot, ahol végre minden a helyén van. Szép - és nem csúnya. Igaz - és nem hamis. Jó - és nem rossz. Boldog - és nem boldogtalan. Mindenki sejti és lelke mélyén tudja, hogy van a lényének egy eszményi állapota, egy Örök Emberi szép arca, s amíg azt nem valósítja meg, amíg rögeszmék után rohan, addig boldog nem lehet, mert tartozik - tartozik önmagának. És másoknak is.

A szerelem rádöbbent, ki szeretnél lenni, a háború rádöbbent, ki vagy.

Előző életeink tettei, érzései a tudatalatti sötétjében pihennek elfelejtve. A legtöbben csak a belőlük leszűrt tapasztalatot hozzuk magunkkal.

- Miért érzem azt, hogy valakik a fejünk fölött már rég leosztották a lapokat, és nekünk csak korlátozott lehetőségünk van a saját sorsunkba beleszólni?!
- Mert ez így van. Nem ismerjük azt a tervet, amit születésünk előtt kidolgoztunk magunknak. Mindent, de mindent elfelejtettünk. Hogy valójában kik vagyunk, és merre tartunk: fogalmunk sincs.

Ha tükör a világ, abban mindig az aktuális képünket látjuk meg. Mindig éppen az a mondat tűnik a szemünkbe, ami a pillanatnyi állapotunkról szól.

Senkire sincs szükséged, csak önmagadra. Találd meg azt, aki vagy. Ebben senki sem segíthet neked. Bárki, aki segítene, csak akadályozna ebben a folyamatban, mert az ő erejét használnád, nem a sajátodat. Benned óriási erő van. Ébredj ennek tudatára, és használd!