Minden jó történetben legalább egy hazugság elhangzik, és legbelül valamiféle titkot rejt magában.

Ha nem lenne a szív és a képzelet, akkor az irodalom meglehetősen siralmas lenne. Talán nem is létezne.

Minden szó hangjegy, és a vers
létünk dalához néma partitúra.

A normális irodalomoktatás figyelemre, önismeretre, reflektivitásra, gondosságra nevel.

Aki ír, az könnyebben is olvas, műveltebb lesz, könnyebben képzeli bele magát mások helyzetébe, türelmesebb, elfogadóbb magával és másokkal. Aki ír, az kénytelen újra és újra átnézni, javítani, újra átnézni és újra javítani. Ha ezt megtanulja, tudni fogja, hogy 1. hibázni szabad, a hiba előre visz; 2. ahogy a szövegemre rá tudok nézni kívülállóként, mérlegelem mások véleményét, úgy ezt a jellememmel kapcsolatban is megtehetem.

Több előnye is lehet annak, ha a felnőtt világ gonosztetteit egy gyermek szemén keresztül láttatjuk. Ekkor ugyanis az olvasó valamilyen teljesen új, elidegenített módon szemlélheti ezeket a gonoszságokat, miközben felidéződik, hogy mindig azok válnak a legkönnyebben e szörnyűségek áldozatává, akik a legsebezhetőbbek, azaz a gyerekek.

Emberi sorsok nem csak ott vannak, ahol születtünk: egy író mindenkivel kell, hogy tudjon azonosulni.

Minden fiatal valójában költő, amiképpen minden költő is lényegében örökfiatal.

Amíg lesz író, költő, akinek mondanivalója van, addig olyan ember is lesz, aki azt meghallgatja.

Ha az ember szellemi épségben kívánja leélni az életét, akkor nem olvasgatja saját írásait.

A szépirodalom, a költészet, a metafora bár "nem igaz", mégis a valóságot ragadja meg.

Ha az irodalmi művet csupán a szerző önkifejezésének tartjuk, és nem látjuk, hogy az az olvasónak címzett kommunikáció, az irodalmi alkotás elveszti jelentését.

A költő nem marslakó, nem nagyobb "észak-fok, titok, idegenség", mint bármelyikünk.

Az író-költő felrobbantja a világot, a cserepeiből összerak egyfajta makettet, és elhiteti róla, hogy az a realitás.

Embernek kell előbb lenni, utána lehetünk csak írók.