Az írásban az a jó, hogy nyugi van, csak belül hisztériázol, csak a saját tehetségtelenséged bosszant. Ilyenkor a te ritmusod szerint történik minden.

Minden költészet időszakokból áll, amit az érési folyamat változtat. Vannak lépcsők. Van, amikor elhisszük, hogy már költővé váltunk, aztán évekkel később vesszük észre, hogy tulajdonképpen vicces visszagondolni arra az időszakra.

Ha nem keresem meg a saját szavaimat arra, amit elmondhatnék közhelyesen is, akkor nem tudok megmutatni semmit sem magamnak, sem másoknak, nem visz se előre, se hátra.

Az a jó író, aki hisz abban, hogy fontos feladatot teljesít.

Ha egy történeten évekig dolgozol, a cselekmény rengeteg irányt vehet, de egyáltalán nem ritka, hogy a végén visszatalálsz arra az útra, amin először indultál el. Minderre szükség van ahhoz, hogy biztos legyél abban: tényleg azt a történetet meséled el, amit szeretnél.

A szó nemcsak az a legyőzhetetlen lázító, amely átverekszi magát szögesdrótokon, vasfüggönyön, betonhatárokon, hogy az eltaposott igazságokat feltárja, hanem léha és alamuszi szolgalélek is lehet, melyet a valóság elfedésére használnak.

Az irodalmi műnek nem a nyelvtani helyesség a célja, hanem az, hogy üdvözölje az olvasót, azután elmondjon neki egy történetet... és amikor csak mód nyílik rá, hagyja megfeledkezni arról, hogy egy történetet olvas.

Ezért olyan érdekes az irodalom. Minden értelmezés kérdése, és száz embernek százfélét jelenthet. Sosem jelenti kétszer ugyanazt.

Írni, írni, írni. Ennél jobb terápiát nehezen tudok elképzelni. Gyógyító ereje van annak, ha kiönthetjük magunkból a szart, és megtisztulhatunk.

Az, hogy egyszerűen tudjon írni az ember, bátorság kérdése is, mert nagyon könnyen le lehet bukni, ha ellenben bonyolult fogalmi és elméleti nyelvvel bástyázza körül a mondandóját, könnyen elbújik benne a hülyeség.

A rivalizálás fontos dolog, nekem íróként az egyik éltető erőm. Akkor jön el a regény végórája, amikor az írók felhagynak a versengéssel.

Az irodalom megfelelő mézesmadzag lehet, de ha az ember, teszem azt, rockzenész, azzal azért gyorsabban célt ér. Elég három akkord a gitáron, és máris jóval nagyobb esélyekkel indul, mint bárminemű irodalmi műveltséggel.

Baj van, nagy a baj, ha arra nyitjuk ki a vezető hazai hírportálokat, hogy egy író arcképe néz vissza ránk rögtön a lap tetejéről. Írók, még a leghíresebbek is, csak akkor kerülnek topsztoriba, ha el találnak halálozni.

Mégiscsak addig jó, amíg mi üldözzük az írókat, és nem a saját államuk.

Az irodalomnak nem az életről, hanem az irodalomról kell szólnia!