A történetek vadállatok, és képesek mindig a legváratlanabb irányokba fordulni.

Minden nagy költőnek szenvednie kell.

Feltörekvő írók gyakran siránkoznak nekem: - Van egy ötletem, de attól tartok, valaki más már megcsinálta. Igen, minden bizonnyal. A legtöbb dolgot már megcsinálták mások - de nem te.

Amikor az ember tanulja, hogyan kell verset írni, nem szabad elvárni, hogy a mű azonnal jó legyen. A feltörekvő poéta mindig csak a kút feléig engedi le a vödrét, és újra meg újra üresen húzza fel. A csalódás óriási. Mégis, az embernek folytatnia kell.

Az a matematikus, aki egyben nem egy kicsit költő is, sohasem lesz kiváló matematikus.

Nincs öröklét. Csak a jelen létezik az író számára. Attól függ minden, költészete milyen lánggal, mekkora fénnyel lobog, amíg él.

Az olvasás intelligens módszer a gondolkodás elhanyagolására.

Egy olvasó alig különbözik valamiben az egyszerű szemlélőtől, ha viszont ír, akkor cselekszik is valamit, márpedig neki az a kötelessége, hogy cselekedjék.

Hát minek nekem az irodalom, amikor enyém az igazi Élet?!

A költészet - csakúgy, mint a szerelem örökkévalósága - azonnal érezhető. Nem kell kiállnia az idő próbáját. Egy vers lényege nem az, hogy nem felejtjük el, hanem, hogy az első pillanatban tudjuk, hogy nem fogjuk elfelejteni.

Sohasem kezdtem úgy egy versbe, hogy előre tudtam volna a végét. A versírás nem más, mint felfedezés.

Nagyobb csodát nem tudok elképzelni, mint hogy a fehér papíron a fekete betűk megelevenednek. Megindul a fejében a képzeletmozi. Az olvasás a legfontosabb.

Néha azt hi­szem, hogy egy úriember nem megy el írónak. Az író kifosztja mások életét. De mit csináljon szegény. Ez a dolga.

Az irodalom feneketlen fölfordulás, a szívre mért kiheverhetetlen csapás, valami elementáris bátorság és bátorítás, és ugyanakkor mégis olyasvalami, mint a halálos betegség.

Mindig meg akartam halni, s mindig írtam helyette egy könyvet.