Az ember azért fordul a könyvekhez, hogy megerősítsék a már meglévő meggyőződésében. A könyvek, mondhatni, kimondják az utolsó szót.

Egy nyolcvanesztendős számára a dolgok már nem megtörténnek, hanem megismétlődnek.

Az ember elérte azt a kort, amikor már nyugodtan meghalhat anélkül, hogy ezzel bárkiben is megbotránkozást keltene.

Egy olvasó alig különbözik valamiben az egyszerű szemlélőtől, ha viszont ír, akkor cselekszik is valamit, márpedig neki az a kötelessége, hogy cselekedjék.

Az ember nem beleteszi a könyvekbe az életét, hanem bennük találja meg.

Az olvasás nem cselekvés, és épp ez a baj.

Az embereknek nem szabad azt gondolniuk, hogy a világot nem alakíthatjuk kedvünk szerint. Ennek csak káosz lehetne az eredménye.

Olvasni annyit jelent, mint visszavonulni a nyilvánosságtól. Mint hozzáférhetetlenné tenni magunkat.

Minden könyv gyújtószerkezet, arra való, hogy felgyújtsa a képzeletünket.

A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy hogy olvassák-e őket egyáltalán. Számukra minden olvasó egyenlő.

A könyvek nem arra valók, hogy agyonüssük velük az időt, hanem arra, hogy többet tudjunk meg az életünkről vagy más világokról.

A kivonatolás tömör, tényszerű és célratörő. Az olvasás ezzel szemben rendezetlen, csapongó és örökösen további olvasásra csábít. A kivonatolás lezár egy témát, az olvasás viszont felnyitja.

Az élet olyan, akár egy szardíniakonzerv. Mindenki a konzervnyitót keresi.

A boldogság egyik lehetséges receptje, ha nem érezzük úgy, hogy jogunk van bármihez is.

Megpróbáltunk egy kis anarchista közösséget összehozni, de az emberek nem voltak hajlandók betartani a szabályokat.