A mű, az igazán jó mű mindig önálló életet él, függetlenül szerzőjének sorsától.

Se regényt, se elbeszélést nem lehetne írni, ha nem próbálnánk kitalálni a másik ember érzéseit. Ha nem létezne az, amit empátiának hívunk: az emberiség legnagyobb felfedezése, amely nélkül természetesen nem létezhetne irodalom.

Az irodalom nem ideológiák kiszolgálója, hanem a játék és szabadság birodalma.

Sokféle valóság van, és ezeket a párhuzamos valóságokat a mai költészet másként és másként közelíti meg. Ez a villódzó sokszínűség tény, és az is, hogy nincsenek receptek, egyetlen érvényes, a világot versbe megjelenítő írásmód. És nagyon jó, hogy így van ez... a választás szabadsága - a szabadság.

A költő egyik éltető eleme a szerelem.

Az igazán fontos kérdésekről csak mesélni lehet.

Az általános emberi viszonyok mindig izgalmasak, ahogy az ókori drámák viszonyai is aktuálisak a mai napig. Csak úgy kell megírni, hogy az olvasót megérintse, hogy önmagára ismerjen.

Ha azt mondod, te őszinte akarsz lenni a művedben, újfent hazudsz. Nem őszintének vagy hazugnak, jónak vagy rossznak kell lenni, hanem jó mondatokat kell írni. A jó mondat az olyan, amiben a hazugság és az őszinteség IS egyaránt benne van. Adekvát. És nem tudod, miért az. A jó mondatokból meg legyen vers. Ha lehetséges.

Az olvasónak per definitionem igaza van, még akkor is, ha nincs igaza.

A költő nem többet, hanem mást tud a világról az érzékenysége révén.

A vidámság ugyanúgy eljuttat bizonyos "metafizikai szintekre", mint ahogy a "mély irodalom".

Egy igazi író nem lehet - úgy általában - sem keresztény, sem konzervatív, mint ahogy "női" író sincs, csak jelző nélküli író van. A jó írónak nem kell jelző.

A novella és a regény meg legalább annyira önmagát írja, mint amennyire engem ír, illetve én írom őt.

Minden nagy mű egyfajta létezés-kalauz.

A regény művészete valóságosan elképzelni a dolgokat.