Az irodalom végső soron nem más, mint egy lehetséges "közlekedési" (jel)rendszer, csak éppenséggel az emberek közötti közlekedésről, ha tetszik, a lelki, érzelmi, hangulati közlekedésről szól. A "tartalmak" azonban ugyanazok, mint a valóságos közlekedésben, csak itt a versekből, drámákból, novellákból tanuljuk meg, hogy hova, milyen érzelmi, értelmi, hangulati tartományokba "tilos behajtani", hol szabad megfordulni és hol nem, mikor kell várakozni, és mikor kerültünk zsákutcába...

A költő mindig túlérzékeny, az a dolga. Abból él. Ír. Sérülékeny, borzasztóan, de adatott neki egy gyógyulási módszer. Írhat. Így a világtól folytonosan kapott sebei gyorsan be is hegednek.

A jó vers éppen attól jó, hogy minden olvasó számára befogadható-átélhető.

A háború borzalmában a költészet mindig az ember utolsó rejteke.

Háborús történeteket világszerte olvasnak olyan olvasók, akiknek nemzete a háborúban az ellenség oldalán állt. A történelem elválasztott minket, de az olvasás révén együtt lehetünk a történetben, a tanulásban, az emlékezésben.

Utáltam a költészetet egészen addig, míg valaki meg nem mutatta, hogyan kell értékelni. Azt mondta, hogy úgy nézzek a költészetre, mint egy kirakósra. Az olvasón múlik, hogy megfejtse a kódot vagy a szavakat az alapján, hogy mit tud a világról és az érzelmekről.

Egyetlen író sem írhat a világon mindenkinek.

Kicsit skizofrén állapot írónak lenni. Ha az ember hosszan és intenzíven benne van egy karakterének a fejében, akkor hajlamos néha hozzá hasonlóan viselkedni.

Akik varázslatra képesek szavakkal, akik verseket, sagákat és meséket szőnek, azok megízlelték a költészet italát.

Minden nagy szerelmi történet nemcsak egy férfiről egy nőről szól, hanem a korról is, amelyben játszódik.

A közönség ízlése egyre inkább a hasznos könyvekhez és a prózában írott regényekhez pártolt. De a költészet fennmarad. A civilizációnak mindig is szüksége volt rá.

A világ megismerésének sokféle módja van, s ezek közé tartozik az is, amit a népmesék kínálnak. A meséken keresztül érvényes tudás birtokába lehet jutni azzal kapcsolatban, hogy miként működik a világ, és milyen életfeladatai vannak az embernek. Hogyan lehet szert tenni segítőkre, mi dolgunk a bennünket veszélyeztető gonosz és ellenséges erőkkel, és hogyan lehet elgondolni, sőt megtenni valamit, amiről mindenki azt állítja: lehetetlen.

A népmeséket emberi tapasztalatok gyűjteményének is tekinthetjük, hiszen az emberismeretük is hozzájárul a hatásukhoz. A régiek nemcsak a világot akarták megérteni és megmagyarázni történeteken keresztül, hanem önmagukat és a másik embert is. Figyeltek, észrevették, megértettek - majd minden tapasztalatot mesékbe zártak.

Aki látott már mesehallgató gyereket és felnőttet, annak feledhetetlen élmény, hogy a mese hallgatói egyfajta révületben élik át a hallgatott meséket. Valószínűleg nem azon merengnek, hogy vajon igazak-e a mese állításai, hanem épp annak bizonyosságában vannak, hogy ez csakis úgy történhetett, ahogy a mesemondó mondja.

Minden mese őrzi annak a kornak az emlékét, amikor az ember nem csak megérteni akarta mindazt, amit látott, hallott, érzékelt és tapasztalt, hanem a dolgok megkérdőjelezése, felülbírálása nélkül benne élt mindebben, mert ebből táplálkozott, ez volt saját természetes erőforrása. Úgy volt jelen a világban, hogy javára szolgált minden, ami körülvette, és ő is javára volt mindennek.